Jasper idegesen járkált fel-alá a kollégiumi '1408-as' szobában, és az órára pillantgatott hevesen. Rég elmúlt este nyolc, és Jordan még nincs itthon. Az eső szakad odakint, tombol a vihar... A telefonját nézegette: felhívja-e Jordant? Kételyei két felé oszlottak: lehet, hogy testvére bajban van, vagy pedig ismerkedik valakivel. Ebben az esetben kissé ciki volna egy testvéri aggódó telefonhívás. Nehezen, de eldöntötte: hanyagolja. Legalábbis még egy ideig nem hívja fel. Egy forró kávéval próbálta megnyugtatni magát. Egy széket tolt az ablak elé. Szinte pislogás nélkül bámult ki a vízcseppekkel fedett üvegen, a hátsó területet nézte, ami a csatorna átvezető csövön, pár szemeteskukán, és a graffitis-zöld növénnyel befedett falakon kívül üresen ázott. A fiú agya újra és újra átkapcsolt az ijesztő, hányingert keltő képre, hogy Jordant valami baj érte. Már csak Ő volt neki, ketten, csak egymásnak, mióta...
Nagy család voltak... Békés, boldog család, az átlagos jó család fajtájából, de mégis különlegesnek érezték magukat. Jasper fejében régi szép emlékek tomboltak fel, olyanok, amelyek némi misztikumot, furcsa dolgot jelentettek.
Egy nap, amikor a madárcsicsergés és a barátok üdvözletei közt sétáltak Black Forestben, egy hosszú úton, és éppen azt beszélték, mi lesz, mennyire jó lesz, ha egyszer lesz autójuk, eleredt az eső.
-Miért pont szürke autó, Jordan?
-Miért ne? - adta ki Jordan a logikus választ, és nevettek. Először ügyet sem vetettek az időjárás hirtelen változására, de kénytelenek voltak egy fa alá húzódni. Azt gondolták, hogy csak futózápor, de mikor 15 percen keresztül eredmény nélkül várakoztak, hogy elálljon, a két srác összenézett, mintha valami telepátia folyamán most mindketten közölnék a másikkal gondolatukat, ötletüket.
-Jó. Három, kettő... egy! - kiáltotta el magát Jordan és futásnak eredt, hiszen be kellett érni Jaspert, aki már kettőnél elindult. Jól futottak mindketten, Black Forestben kézilabdáztak, de az amerikai futball sem állt tőlük távol. Tüdejük egészen a Wornew Street fekete és sárga turistákkal teli sétálóutcáig bírta. Ott megálltak, és látták, hogy az emberek az eső ellenére sem mentek haza, csak kissé széjjelebb széledtek, és érdeklődve nézelődtek a boltok között, beszélgettek. A két fiú lihegve ráköszönt egy japán srácra, akit egyáltalán nem ismertek, csak köszöntek neki. Ő mosolyogva visszaköszönt, megkérdezte a fiúktól, hogy hogy vannak, mire csak annyit feleltek egyszerre kimondva, 'Jól vagyunk, köszönjük." - majd egymásra néztek, pacsiztak, és megcsípték egymást karját. Szerencsét jelentett. Tovább gyalogoltak. Mélyeket szippantottak a friss esőverte levegőből, füvek, levelek, fák illatából, mire Jordan megállt hirtelen.
-Mi van, nehezebb a séta, mint a futás?
Jordan nem felelt konkrétan, csak annyit mormolt egy, hogy 'Haha', miközben elfordult, és ügyet sem vetve testvérére, egy sötét, tetővel eltakart mellékutca felé kezdett rohanni. Kihalt terület, csak az eső zúgott visszhangosan. Jasper követte, már amennyire csak tudta, egészen addig, míg teljesen el nem nyelte a sötét. Előkapta gyorsan telefonját, hogy fényt adjon, de nem engedett több látóteret a nagy semminél. Jordan nem tudta, miért rohant oda be, de most már bizonyos mértékben eluralkodott rajta a félelem, most, hogy reszketve öntudatára ébredt a mély sötétség közepén. Ekkor valaki felszisszent. Jordan összerezzent, de nyugtatta magát, hogy biztosan testvére szórakozik, így elindult a másik irányba a főutcáról beszűrődő nagyon gyenge, nagyon halovány fény felé, és közben mondta magabiztosan: - Jasper?
De újra furcsa hangot hallott, és egy furcsa kattogást is. A kattanás irányába kapta fejét: egy öngyújtó lángja, amely bevilágítja gazdája arcát. Annak az őszes, hosszú hajú, nagy fehér szakállas embernek, akinek egész teste vízben ázott és úszott, és... és vérben!
-Megtá...Megtámadtak.Segíts!Segíts,kérlek!
-Basszus! Basszus, segítség! - mondta szinte csak magának, de a következőt már ordította torka szakadtából. - SEGÍTSEN MÁR VALAKI!
Jasper erre felkapta a fejét, és elindult a hang irányába, majd kicsit közelebb érve, rohanás közben meglátta az öngyújtó gyengéden pislákoló fényét, így annak irányába indult meg félve, igen, kissé félve... Arra ért oda, hogy Jordan kezei véresek, mert a férfit vizsgálja. Egy hatalmas vágás a hasán, egy mély metszés a gyomron, és egy pár tűszúrás a nyakon.
-Mi történt? - eszmélt fel, és kérdezte aggódóan Jasper.
-Nem..Nem tudja. Nem tudom én sem, nem tudjuk. Bassza meg, hívj mentőt! HÍVJ MÁR MENTŐT! - Jordan újra ordított, idegesen, kapkodva próbálta megmenteni az öregember életét... De mindhiába. Bár a mentők kiértek néhány perc múlva, az öregember a kórházban, egyből a megérkezés után belehalt sérüléseibe. Az orvosoknak azt mondta, hogy 'nem ember támadta meg', ők meg persze kiröhögték, és akkor még úgy tűnt, hogy túléli, hogy van arra is esély, hogy túlélheti, de egyszer csak, hopp. Meghalt.. Egyébként alkoholt találtak a vérében, ennek köszönhetően hallucinálhatott. De soha nem derült ki az igazság, sem Jordannak, sem a mentősöknek nem mondta el, hogy mi történt vele aznap, miféle dolog támadhatta meg...
Jasper felhajtotta utolsó korty kávéját is a pöttyös bögréből, és kivitte, hogy az asztalra helyezhesse. A telefonjára pillantott, és reflexszerű mozdulattal Jordan számát pötyögte be, tárcsázta. Az hétszer egymás után kicsöngött, de semmi válasz. Jasper ijedten, aggódva sétált még egy sikertelen telefonhívás próbálkozás után a kabátfogashoz, magára vette szűk, de meleg kék dzsekijét, felhúzta a vastag, sima talpú túracipőt, ami kék és fekete csíkokkal volt végighúzva, kisétált az ajtón, bezárta azt, a kulcsot elrakta a bal első kabátzsebébe, onnan nehezen vesztheti el, majd elindult tök véletlen irányba, a kollégium épületétől az egyből balra eső sarkon fordult be, amelynek az utcának a neve, bár Jasper ezt nem olvasta el, Wornew Street volt..
---...TO BE CONTINUED...---
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése