Hétvége volt. Jasper és Jordan az nap a szombati napra grillezést terveztek, feltéve persze ha jó lesz az idő. Ahová persze,természetesen Lizzie-t is meghívták. A két fiú mindig is hétalvó volt. Péntekenként általában hajnalig X-boxoztak és megesett az is, hogy csak délután 3 környékén keltek fel. Most sem alakult másképp. .Jasper kelt fel először szokás szerint. Rá esett a választás,hogy elmenjen megvásárolni a grillhez valókat. A város centrumában az úgy nevezett, Memphis téren mindenféle áruház, kereskedés megtalálható volt. Jasper is éppen ide tartott. Gyorsan felöltözött, még csak nem is "reggelizett". Beült a kocsijába, a rádiót feltekerte majdnem maxra, mert nem akart annyira rossz fiúnak tűnni. A városközpont körülbelül negyed órányi kocsiút volt a házuktól. A nap ragyogott és arra gondolt,hogy ez egy remek nap lesz. Mikor megérkezett és parkolt volna le, természetesen parkolóhelyet nem talált. Jasper az autót a francia Coré' cukrászdánál parkolta le. Úgy gondolta, mivel még sosem járt itt ezért benéz..végül is úgysem reggelizett ma még. Mikor belépett fenséges illatokat érzett..mint anno mikor még Eva nagymamájuk sütött nekik, talán ahhoz tudta volna hasonlítani. Az eladónő széles mosollyal nézte Jaspert. Helyesnek találta,de próbálta nem feltűnően nézni.
-Szép, jó napot!-köszönt derűsen és udvariasan Jasper.
-Üdvözlöm,mivel szolgálhatok?-mosolygott.
-Tudna valamit különlegeset ajánlani?
-Persze, a csokis fánkunk a legfinomabb a környéken.
-Akkor abból szeretnék kettőt.
-2.30 font lesz.Kész pénzzel fizet?
-Igen.Tessék.
-Köszönöm.-mondta az eladó,aki már kissé elpirult..
-Én köszönöm! Viszontlátásra!
Bárcsak úgy lenne gondolta Jessica és sóhajtott egy nagyot..
Jasper még mindig kómás volt ami érthető,mivel nemrég kelt fel és még csak nem kávézott, amit általában Jordannal szokott.Amikor kilépett ajtón,észre sem vette,hogy éppen egy nő sétált el ott..Jasper ne szépítsük a dolgot fellökte a nőt..neki ment.A nő egyébként jól szituált volt, látszott rajta,hogy pénzes családból származik..Hosszú barna haja volt, sötét barna szemekkel. Pont Jasper zsánere volt. Jasper mikor feleszmélt, egyből felsegítette a gyönyörű lányt és nem győzött bocsánatot kérni.
-Bo-bo-bocsánat-hebegte Jasper és felsegítette.
-Semmi probléma.-szólalt meg különösen nyugodtan a lány.
Jasper azt hitte a lány mérges lesz rá, és hogy elküldi majd melegebb éghajlatra. Jasper amint megpillantotta a lányt igazából már akkor meg is tetszett neki..ami nem volt csoda mivel gyönyörű volt.
-Megengedi,hogy kiengesztelésképpen egy kávéra meghívhassam?
-Hááát, legyen úgysincs most semmi dolgom.-mosolygott a lány.
Jasper vissza mosolygott,de valami nyugtalanította. Mintha már látta volna valahol,de nem tudja hol.Gyorsan ki is verte ezt a fejéből , és a lányra koncentrált.
A Cedric's Caffé-ba vezetett az útjuk. Miközben sétáltak, Jasper kíváncsian megkérdezte.:
-Elárulná becses nevét?
-A nevem Nora Logan és a magáé?
-Csodás név. Jasper McCarthy.
-A magáé sem rossz..-nevetett Nora.
De Jasper is nevetett,mivel szellemesnek találta.
A kávézóban Jasper lesegítette Nora kabátját..leültek egy asztalhoz és rendeltek.
*************************************************
Denilson seriff éppen a reggeli gyógyszerét szedte be. Az igazat megvallva már nagyon unta a pirulákat,de szüksége volt rá. A támadás nagyon erősen a lelkébe hatolt. Úgy gondolta, hogy az élet meggyötörte..
-DE MI JÖHET MÉG?-gondolta..
Denilson nem volt bolond,bár kissé valljuk be..bekattant.Amiből ki lehet gyógyítani.A főorvos úr egy pszichológust kéretett hozzá. Denilson leginkább már otthon lett volna..olvasta volna már a Playboy újságokat, fánkokat tömött volna az irodájában és üldözte volna a rosszfiúkat..de ezek még csak ábrándok voltak. Sok víznek le kell még addig folynia..A tegnapi nap folyamán mellesleg a főorvos megállapította,hogy előfordulhat, hogy Denilsonnak dühkitörései lehetnek és ezért kellett beszednie a nyugtatókat.
Reggel 8 volt.A seriff reggelizett amikor belépett az ajtón az "agyturkász".
Rövid ősz haja volt..vékony,alacsony nő volt.Körülbelül 60-70 környékén járhatott. Denilson nem éppen erre számított..azt hitte majd valami szexi,fiatal,szemüveges nő fogja faggatni..de hát mint tudjuk,ez nem így történt.
-Szép jó reggelt seriff úr!
-Jobb reggelt..
-Akkor vágjunk is a közepébe.Milyen fizika és milyen lelki sérüléseket szenvedett el a támadás során?
-Nem szeretnék erről beszélni.
-De uram, én azért vagyok itt, hogy beszélgessünk.
-Látom magán,hogy furán néz rám, mióta belépett azon az ajtón.Talán azzal van baja ,hogy fekete a bőröm? Maga egy kibaszott fajgyűlölő? Leborotválhatom a fejbőrét,hogy most már kinézetre is skinhead legyen?
-Maga miről beszél? Magának tényleg van valami baja. Nem vette be a gyógyszerét?
- Szerintem a gyógyszer az magának kéne. Láttam,hogy nézett rám!!!-üvöltött Denilson.
-Jól van,tessék lenyugodni.Kimegyek és bejövök újra.Addig higgadjon le.
-Legyen.Menjen ki..de többet vissza se jöjjön mert, nem akarom többet látni.
A pszichológus természetesen nem ment vissza,félt vissza menni.Ez érthető,mivel amit a főorvos is mondott,hogy dühkitörései előfordulhatnak,nem éppen tréfa volt.Ide komolyabb beavatkozások kellenek.
Amíg Denilson nem engedi ki kellőképpen a stresszt és nem szedi be a gyógyszereit,addig kényszerrel kell nyugtatózni. Hogy valaha meggyógyul e, az csakis rajta múlik. A nővérke italt vitt be a seriffnek..aki a kiabálás okánál fogva ki is száradt.Az italba,a főorvos úr altatót kevertetett,hogy jobban megvizsgálhassa. Denilson persze azon nyomban elaludt.
************************************************
Miközben Jasper Noraval andalgott,addig Jordan felkelt. Lizzie már megérkezett hozzájuk. Jordan nem tudta mire vélni,hogy hol lehet Jasper. Küldött is neki egy sms-t amelyben ez állt.
-Kedves Jasper.Ha jól tudom ma grillezünk.Talán megfeledkeztél róla?Vagy már megint a sztriptíz bárban csórgatod a nyálad? Siess,már Lizzie is megérkezett.Üdv,Jordan.
Jordan ki volt akadva Jasperre,amiért sohasem pontos,de mivel üres volt a ház és csak és kizárólag Lizzie és ő volt otthon így hát volt valami öröm is az ürömben. Lizzie hatalmas öleléssel üdvözölte Jordant és egy puszit nyomott az arcára. Jordan tovább ment. Nem csak az arcán csókolgatta Lizziet. Egyre hevesebben és hevesebben. Jordan tudta,hogy Jasper sohasem pontos ezért most lesz egy kis idejük.Hogy mit csináltak? A részletekbe most ne menjünk bele.Mindenkinek a fantáziájára bízom...FOLYT.KÖV.
2014. november 29., szombat
2014. november 21., péntek
8. Rész - Vágyak harca...
A temetőben hűvösen, és hangosan süvített a szél, borzolva az ágak leveleit, a bokrokat, és félelmetes kisugárzást adva a temetőnek. Elenában csak úgy cikáztak a gondolatok, de kitisztította a fejét az, hogy nem kellett hangosan kérnie, egyből elé tárult, amire várt, amiért jött.
-Da..Damon.
-Elena - hallotta meg a kellemes férfihangot - Stefan vonásaiban különbözött testvérétől, a tekintete mégis nagyon hasonló és megkapó volt. Volt benne valami, ami megfogta Elenát.
-Hol van Stefan? - a lány hangja végig nyugodt akart maradni, de a 'Stefan' név kiejtésére már csak egy remegő, halk nyöszörgés hallatszott. Valami azt sugallta, hogy baj van. Baj, és veszély...
-Hmm... Nem olyan fontos az, Elena! Az viszont igen, hogy te itt vagy, és itt vagyok én is. Szemtől szemben állunk.
Elena lábán átfutott valamiféle görcs, ami a félelemből indult, de a végén semmivé lett, mikor Damon ragyogó szemeibe nézett. A mély, varázslatos szemekbe, amik valamiért úgy rabul ejtették stílusával együtt, ahogy már Stefan az első napon az iskolában.
-Nem értelek, Damon...
-Ehhez a megértésre van szükség a legkevésbé! - mosolygott Damon. Elenát libabőrös lett.
-Nem... Mihez?
-Óh, Te Buta Lány! Te még mindig nem érted? - váltott komolyabbra Damon, mind arcra, mind hangra, amitől a lányt kirázta a hideg. És újra félt egy kicsit...
Átvillant az agyán, hogy futásnak ered, de NEM! Elenát sokkal elszántabbnak nevelték, ha akar valamit, ez esetben valakit, azt megszerzi, bármi áron. Még ha Stefan gonosz testvérével is kell érte társalognia.
-Nem. Nem értek semmit, Damon! Én csak... én csak Stefant akarom.
-Elhiszem... - újra szélesre húzódott Damon szája.
-Hol van? Áruld el! Tudom, hogy te tettél vele valamit, de még nem tudom, hogy mit! Ha megtudom, hogy valami baja lett....
-Ne aggódj! Semmi olyan baja nem lett, amitől neked is bajod lehetne...
-Merre van? - Elena szemei megteltek könnyel.
-Hmm... Kat... akarom mondani, Elena! Azt még... Még nem árulhatom el! Előtte.... - ezzel Damon hirtelen ott termett Elena mellett, s átfogta vállait, magához szorított, és ajkával a homlokát kezdte el csókolgatni.
Elena már majdnem sírásban tört ki, de ehelyett a düh ébredt fel benne. Eddig csak forrt, tombolt, de most kitört. Mély levegőt vett, és teljes erejéből megpofozta Damont. Damon semmi nem érzett, csak eggyel hátrébb lépett, és ezt mondta:
-Kislány! Valld be magadnak, hogy te sem tudod, mit akarsz!
-Nem, Damon! Én Stefant akarom!
-Stefanhoz... Stefanhoz rajtam keresztül vezet az út! Gyerünk, Elena! Csak gondolj bele! Gondold át! Most itt vagyok. Te és Én. Mindketten. Egyek lehetünk. Velem boldogabb lennél, mint Stefannal. Nézz ide! Erősebb vagyok, valamivel gazdagabb, sőt... Stefannak semmije nincsen.
-Rajtam kívül! - Elenának ennyire futotta sírás nélkül. Miután ezt kimondta, úgy elkezdett sírni, hogy térdre borult. Damon kissé aggódó arcot vágott, és lehajolt a lányhoz, miközben felsegítette, nagyon kedvesen ezt mondta neki:
-Jaj, Elena, nem kell sírni! - de egyszerre a kedves hang átváltozott lángolóvá, szenvedéllyel telivé. - Felesleges! Mindennek ára van! Nem látod? Itt állok. Nem ismersz? Nem ismersz fel? Hiszen... tudnod kéne, ki vagyok... Tudnod, ismerned, és szeretned!
-Nem értelek! Nem értelek, nem értelek, Damon! - zokogott a lány.
-Mondtam már, hogy nem kell értened, Elena! Csak gyere ide! - ezzel magához húzta, és megpróbálta megcsókolni, a lány pedig ellökte magától.
-Jó, akkor próbálom gyengédebben!
De Elena hajthatatlanul védekezett.
-Hagyjál, Damon! Hagyjál már, kérlek! Könyörgöm, hozd ide Stefant!
-Idehozom... Megígérem, hogy idehozom, amint megkaptalak. Pontosabban, amint megkaptál engem - és egy csók próbálkozás alatt elmosolyodott.
-Miért bízzak benned?
-Te tudod, hogy bízol-e. Ha nem próbálod meg, Stefan sehogy sem kerül ide.
Elena érezte, hogy nincs mit tennie. Engednie kell Damon kérésének, hogy megkaphassa Stefant újra... De a lelkiismerete nem bírná el... Mi legyen? - járt Elena fejében, mikor hátralépett hármat-négyet, és megfordult.
-Hátat fordítasz? - kérdezte Damon, ezzel Elena előtt termett hirtelen. - Nekem az nem fog egy könnyen menni... - halk nevetés után újra átkarolta Elenát, és megcsókolta a lány arcát. A lány most is megpróbálkozott a védekezéssel, de hasztalannak tűnt. Menekülni sem éppen tud, hiszen Elena csak egy ember, egy földi halandó, Damon két másodperc múlva már újra a karjaiban tartaná... Szorítaná....
Eltelt több perc, mikor Elena erőt vett magát, és még nagyobb pofont kevert le Damonnek. A fiú ezt majdnem megérezte, de csak kicsit borzongott bele.
-Hát jó... Te kényszerítettél rá! - mondta kissé idegesen, de halkan és kihangsúlyozva, és a lány szemébe nézett mélyen. Azokba a riadt, gyönyörűséges barna szemekbe.
-Elena... Most szépen engedsz a kísértésnek.Megteszed, amit kérek, és az enyém leszel egy ideig. Szórakozunk, és játszunk! És neked is jó lesz! Aztán megkapod Stefant...!
Damon amúgy is elragadó szemei most még jobban magukkal vonzották Elenát. Mély katarzist érzett, valami olyasmit, aminek ellenállt volna, de nem tudott, és minek is, ha csak szenvedne tőle, hogy elszalasztotta. Elhitte, tényleg elhitte, hogy lehet jó, hogy ő is élvezheti, és csak úszott, és úszott a szemek mélységes alagútjában, miközben Damon szavai nyugodtan csengtek fülében. Nem fogta fel őket, de valahogy mégis értette. Valahogy a puszta akarata, a Stefan iránt érzett szerelme sem volt elég arra, hogy ne engedjen a csábításnak, a kísértésnek, és Damonnek. Hagyta, hogy a fiú megcsókolja őt, hogy a földre teperje, és fogait kiereszthesse... Hogy Damonben is elkezdjen tombolni a vágyak kísértetiesen tüzes harca...
* * * * *
-Nem... nem lehet igaz! - mormolta álmában Denilson, miközben hevesen forgolódott jobbra-balra a kórházi fehér ágyán. Álmodott. A néger seriffet rémálmok kezdték el gyötörni azon az éjjelen. Azóta, amióta megtörtént... Azt mondták neki, ezt az éjjelt a kórházban kell töltenie, megfigyelés alatt. Haza akart jutni előtte, de most nem volt tudatában, hogy mi van, hol és mikor... Álmodott, ráadásul az álmai felelevenítették, legalábbis megpróbálták feleleveníteni azt, ami akkor történt... Történhetett...
Álmában az erdő fáit járja. Minden fa törzsére van vésve valami. Egyikre egy kínai jel talán, másika egy nemiszerv, harmadikra egy szó: HALÁL. Aztán egy macskával találja szembe magát. DE egy olyan macskával, ami legalább tigrisméretű. Éles agyarai vannak, mérges fején éhséget lát tükröződni. Futni kezd, de az első 15 méternél kifárad, és lihegve megáll, megtámaszkodik egy fa törzsénél, amire egy mondat van írva, mélyen belevésve, s mintha friss vér is csillogna:
MAGA LESZ A KÖVETKEZŐ ÁLDOZAT!
---...TO BE CONTINUED...---
-Da..Damon.
-Elena - hallotta meg a kellemes férfihangot - Stefan vonásaiban különbözött testvérétől, a tekintete mégis nagyon hasonló és megkapó volt. Volt benne valami, ami megfogta Elenát.
-Hol van Stefan? - a lány hangja végig nyugodt akart maradni, de a 'Stefan' név kiejtésére már csak egy remegő, halk nyöszörgés hallatszott. Valami azt sugallta, hogy baj van. Baj, és veszély...
-Hmm... Nem olyan fontos az, Elena! Az viszont igen, hogy te itt vagy, és itt vagyok én is. Szemtől szemben állunk.
Elena lábán átfutott valamiféle görcs, ami a félelemből indult, de a végén semmivé lett, mikor Damon ragyogó szemeibe nézett. A mély, varázslatos szemekbe, amik valamiért úgy rabul ejtették stílusával együtt, ahogy már Stefan az első napon az iskolában.
-Nem értelek, Damon...
-Ehhez a megértésre van szükség a legkevésbé! - mosolygott Damon. Elenát libabőrös lett.
-Nem... Mihez?
-Óh, Te Buta Lány! Te még mindig nem érted? - váltott komolyabbra Damon, mind arcra, mind hangra, amitől a lányt kirázta a hideg. És újra félt egy kicsit...
Átvillant az agyán, hogy futásnak ered, de NEM! Elenát sokkal elszántabbnak nevelték, ha akar valamit, ez esetben valakit, azt megszerzi, bármi áron. Még ha Stefan gonosz testvérével is kell érte társalognia.
-Nem. Nem értek semmit, Damon! Én csak... én csak Stefant akarom.
-Elhiszem... - újra szélesre húzódott Damon szája.
-Hol van? Áruld el! Tudom, hogy te tettél vele valamit, de még nem tudom, hogy mit! Ha megtudom, hogy valami baja lett....
-Ne aggódj! Semmi olyan baja nem lett, amitől neked is bajod lehetne...
-Merre van? - Elena szemei megteltek könnyel.
-Hmm... Kat... akarom mondani, Elena! Azt még... Még nem árulhatom el! Előtte.... - ezzel Damon hirtelen ott termett Elena mellett, s átfogta vállait, magához szorított, és ajkával a homlokát kezdte el csókolgatni.
Elena már majdnem sírásban tört ki, de ehelyett a düh ébredt fel benne. Eddig csak forrt, tombolt, de most kitört. Mély levegőt vett, és teljes erejéből megpofozta Damont. Damon semmi nem érzett, csak eggyel hátrébb lépett, és ezt mondta:
-Kislány! Valld be magadnak, hogy te sem tudod, mit akarsz!
-Nem, Damon! Én Stefant akarom!
-Stefanhoz... Stefanhoz rajtam keresztül vezet az út! Gyerünk, Elena! Csak gondolj bele! Gondold át! Most itt vagyok. Te és Én. Mindketten. Egyek lehetünk. Velem boldogabb lennél, mint Stefannal. Nézz ide! Erősebb vagyok, valamivel gazdagabb, sőt... Stefannak semmije nincsen.
-Rajtam kívül! - Elenának ennyire futotta sírás nélkül. Miután ezt kimondta, úgy elkezdett sírni, hogy térdre borult. Damon kissé aggódó arcot vágott, és lehajolt a lányhoz, miközben felsegítette, nagyon kedvesen ezt mondta neki:
-Jaj, Elena, nem kell sírni! - de egyszerre a kedves hang átváltozott lángolóvá, szenvedéllyel telivé. - Felesleges! Mindennek ára van! Nem látod? Itt állok. Nem ismersz? Nem ismersz fel? Hiszen... tudnod kéne, ki vagyok... Tudnod, ismerned, és szeretned!
-Nem értelek! Nem értelek, nem értelek, Damon! - zokogott a lány.
-Mondtam már, hogy nem kell értened, Elena! Csak gyere ide! - ezzel magához húzta, és megpróbálta megcsókolni, a lány pedig ellökte magától.
-Jó, akkor próbálom gyengédebben!
De Elena hajthatatlanul védekezett.
-Hagyjál, Damon! Hagyjál már, kérlek! Könyörgöm, hozd ide Stefant!
-Idehozom... Megígérem, hogy idehozom, amint megkaptalak. Pontosabban, amint megkaptál engem - és egy csók próbálkozás alatt elmosolyodott.
-Miért bízzak benned?
-Te tudod, hogy bízol-e. Ha nem próbálod meg, Stefan sehogy sem kerül ide.
Elena érezte, hogy nincs mit tennie. Engednie kell Damon kérésének, hogy megkaphassa Stefant újra... De a lelkiismerete nem bírná el... Mi legyen? - járt Elena fejében, mikor hátralépett hármat-négyet, és megfordult.
-Hátat fordítasz? - kérdezte Damon, ezzel Elena előtt termett hirtelen. - Nekem az nem fog egy könnyen menni... - halk nevetés után újra átkarolta Elenát, és megcsókolta a lány arcát. A lány most is megpróbálkozott a védekezéssel, de hasztalannak tűnt. Menekülni sem éppen tud, hiszen Elena csak egy ember, egy földi halandó, Damon két másodperc múlva már újra a karjaiban tartaná... Szorítaná....
Eltelt több perc, mikor Elena erőt vett magát, és még nagyobb pofont kevert le Damonnek. A fiú ezt majdnem megérezte, de csak kicsit borzongott bele.
-Hát jó... Te kényszerítettél rá! - mondta kissé idegesen, de halkan és kihangsúlyozva, és a lány szemébe nézett mélyen. Azokba a riadt, gyönyörűséges barna szemekbe.
-Elena... Most szépen engedsz a kísértésnek.Megteszed, amit kérek, és az enyém leszel egy ideig. Szórakozunk, és játszunk! És neked is jó lesz! Aztán megkapod Stefant...!
Damon amúgy is elragadó szemei most még jobban magukkal vonzották Elenát. Mély katarzist érzett, valami olyasmit, aminek ellenállt volna, de nem tudott, és minek is, ha csak szenvedne tőle, hogy elszalasztotta. Elhitte, tényleg elhitte, hogy lehet jó, hogy ő is élvezheti, és csak úszott, és úszott a szemek mélységes alagútjában, miközben Damon szavai nyugodtan csengtek fülében. Nem fogta fel őket, de valahogy mégis értette. Valahogy a puszta akarata, a Stefan iránt érzett szerelme sem volt elég arra, hogy ne engedjen a csábításnak, a kísértésnek, és Damonnek. Hagyta, hogy a fiú megcsókolja őt, hogy a földre teperje, és fogait kiereszthesse... Hogy Damonben is elkezdjen tombolni a vágyak kísértetiesen tüzes harca...
* * * * *
-Nem... nem lehet igaz! - mormolta álmában Denilson, miközben hevesen forgolódott jobbra-balra a kórházi fehér ágyán. Álmodott. A néger seriffet rémálmok kezdték el gyötörni azon az éjjelen. Azóta, amióta megtörtént... Azt mondták neki, ezt az éjjelt a kórházban kell töltenie, megfigyelés alatt. Haza akart jutni előtte, de most nem volt tudatában, hogy mi van, hol és mikor... Álmodott, ráadásul az álmai felelevenítették, legalábbis megpróbálták feleleveníteni azt, ami akkor történt... Történhetett...
Álmában az erdő fáit járja. Minden fa törzsére van vésve valami. Egyikre egy kínai jel talán, másika egy nemiszerv, harmadikra egy szó: HALÁL. Aztán egy macskával találja szembe magát. DE egy olyan macskával, ami legalább tigrisméretű. Éles agyarai vannak, mérges fején éhséget lát tükröződni. Futni kezd, de az első 15 méternél kifárad, és lihegve megáll, megtámaszkodik egy fa törzsénél, amire egy mondat van írva, mélyen belevésve, s mintha friss vér is csillogna:
MAGA LESZ A KÖVETKEZŐ ÁLDOZAT!
---...TO BE CONTINUED...---
2014. november 17., hétfő
7. Rész - Égő szemek
Denilson seriff éppen a járőrözést fejezte be mikor már haza fele tartott. Az autója kissé régi módi volt.. amolyan lada feeling, de eléggé fel volt turbózva. Két dolgot jó tudni Denilson seriffről. 1.Hatalmas nőcsábász mondhatni a falu mármint a város bikája. 2. él-hal az autókért. Arról álmodik hogy egyszer majd talán megnyeri a lottót és lehet egy saját gyűjteménye a garázsában. Ahhoz képest,hogy Denilson nem éppen két kézzel szórja a pénzt az autó a legkorszerűbb szirénával, turbózott kipufogóval, mp3 lejátszós rádióval persze mély nyomóval mivel a vén róka imád bulizni legtöbbször csak önmagában, mivel kissé szégyenlős. Már kissé sötétedett éppen a Falkenberg Street vége felé járt. A város talán legrémisztőbb utcája volt ez, szinte egy lelket sem látni, minta kihalt lenne, pedig házak tömkelege sorakozott hol az utca bal oldalán, hol a jobb oldalán. Ráadásul egész modern házak voltak nem volt senkinek oka csak úgy otthagyni őket..de lehet nem is ez történt csupán, csak nem igazán szeretnek kimozdulni az itt lakók, de bizony nem mindenki félt: Denilson az öreg motoros már nagyon sok mindent megélt. Szörnyűbb dolgokat látott mint amiket kellett volna bármely embernek is. Denilson ettől a naptól igazából nem várt semmit. Arra gondolt, hogy majd hazamegy szépen, vesz egy forró fürdőt, bömbölteti a "What is love?" című számot, kiskorában ez ment a bulikban és a diszkókban és azóta szerelmes ebbe a számba... közben jéghideg sört iszogat és playboyt olvas..így lazult a seriff bácsi mikor befejezte a műszakot.Vezetés közben sokszor csengett a fülében az elragadó férfi hang,mely azt mondta,hogy a "következő áldozat maga lesz"..Nem tudta mit gondoljon kettős érzése volt vagy csak egy telefonbetyár szórakozott akit meg kell leckéztetnie vagy tényleg valaki megfenyegette.. Ahogy vezetett arra lett figyelmes,hogy hirtelen leszállt a köd.. alig lehetett látni valamit.
-Mi a fene?-mormogta Denilson. majd megpróbált tovább vezetni.
Bekapcsolta a ködlámpát de nem igazán segített..Nem tudott tovább hajtani és volt egy elágazás igazából kerülő ha úgy tetszik. A seriff látta,hogy abban az utcában ködnek nyoma sincs. A Winston Street ugyanolyan kihalt utca volt,de legalább mintha megnyugodott volna ,hogy eltűnt a köd. Az utca nevét jelölő tábla kissé ütött kopott volt, a fehér zománc már pattogzott fel a tábláról mely alól kitűnt a rozsda színű vas.. a házak régiek voltak az óvárosból maradtak fent, még az előző századokból.. egyszer csak mintha valamilyen okból kifolyólag az autó nagyot huppant volna,minhta fekvő rendőr szelte volna át az utcát keresztben..mintha...de csak mintha.. Denilson tudta,hogy baj van, egyből érezte,hogy elütött valakit, egy embert. Abban a pillanatban lefékezett, kiszállt az autójából. Egy sötét hajú férfi feküdt az úton a 20 as éveiben járhatott..fekete bőrdzsekit viselt, bőre hófehér volt. Talán túlságosan is fehér. Denilson először arra gondolt,hogy sok vért vesztett ezért nézett ki ilyen vérszegénynek. Oda szaladt..
-Hey,uram jól van? Hívom a mentőket.
-Arra nem lesz szükség..vetette oda gúnyosan az ott fekvő fiatal férfi aki úgy kelt fel a poros út féltekről mint ahogyan az emberek az ágyból szoktak felkelni..
-Ezt, hogy..de,de láttam, éreztem,hogy elütöttem!- hebegte Denilson.
-Az meglehet-mosolygott az illető.
-Azonnal hívom a mentőket, magának orvosi vizsgálatra van szüksége, kivan sápadva..a bőre hófehér.
-Tudja, nekem nem orvosi vizsgálatra van szükségem. Ismerős a hangom? Rémlik valami? Dereng már pancser?
-Maga..maga..telefonált? Mégis ki maga? Mit akar tőlem?
-A nevem Damon.Damon Salvatore.Egy ideje megfigyeltelek.Lenyűgöző ember vagy..igazi fenevad,ahogy elkapod a bűnözőket, ahogy nyomozol...Tudod unatkozok..kell a kihívás..és éhes vagyok.
-Van még egy kis KFC-s kaja a kesztyű tartómban kéri?Hozom egy pillanat..-mondta Denilson remegő hanggal, és azt fundálta ki,hogy amíg ez a fura alak az ételt várja addig ő kiveszi a kesztyű tartóból a revolverèt.
Ha Damon ismerné Denilsont akkor tudná,hogy ő sosem hagy meg semmilyen kaját főleg nem KFC-set. Viszont ha Denilson ismerné Damont...akkor....
Damon hangosan felnevetett..majd a szemfogai egyre nagyobbá és nagyobbá nőttek..elragadó sötétzöld szeme átváltott vörösre.. szeme környéke elsötétült..Denilson még sohasem látott ehhez foghatót..
Az autóhoz próbált futni,de Damon gyorsabb volt..igazából gyorsabb mint bármi ezen a földön..szemtől-szembe álltak egymással. Damos és Denilson. Denilson egy hirtelen mozdulattal állon verte Damont..ezt talán még Damon is megérezte..azon nyomban megfogta Denilsont...mozdulni sem bírt. Éles szemfogait a nyaki artériába meresztette.Ezek oly módon hatoltak át a bőrön mint kés a vajon..seriff hangosan nyögdécselt,de senki nem hallhatta. Damon az igazat megvallva nem volt éhes sőt.. csak szórakozni akart..unatkozott..bár aki már több mint másfél évszázada él nem csoda ha unatkozik..Damon a fajtájából az a fajta ha "unatkozik" képes akár ilyen dolgokra is..merőn eltér testvérétől Stefantól aki szinte teljesen ellentéte.. Damon abba hagyta a táplálkozást.. Denilson úgy rogyott össze mint egy rongybaba..még eszméleténél volt..Damon fölemelte a szemébe nézett és ennyit mondott.
-Velem nem találkoztál..soha nem is láttál, egy macska harapott nyakon, hazamész és éled az életed tovább ahogyeddig.-mondta Damon aki mintha kicsit bűnbánóan mondaná e szavakat.. de ilyet feltételezni róla balgaság lenne. Miután "megigézte" néger barátunkat és lakmározott belőle..ahogy szokás mondani angolosan távozott. Denilson valahogy föltápászkodott és bemászott a kocsijába..az adó vevő után nyúlt.
-Itt Denilson valaki segítsen,egy állat feltehetően macska de szerintem egy nagyobb állat megtámadott,megharapott alig vagyok magamnál,kérem segítsenek-mondta Denilson reszkető hanggal....
-Mi a fene?-mormogta Denilson. majd megpróbált tovább vezetni.
Bekapcsolta a ködlámpát de nem igazán segített..Nem tudott tovább hajtani és volt egy elágazás igazából kerülő ha úgy tetszik. A seriff látta,hogy abban az utcában ködnek nyoma sincs. A Winston Street ugyanolyan kihalt utca volt,de legalább mintha megnyugodott volna ,hogy eltűnt a köd. Az utca nevét jelölő tábla kissé ütött kopott volt, a fehér zománc már pattogzott fel a tábláról mely alól kitűnt a rozsda színű vas.. a házak régiek voltak az óvárosból maradtak fent, még az előző századokból.. egyszer csak mintha valamilyen okból kifolyólag az autó nagyot huppant volna,minhta fekvő rendőr szelte volna át az utcát keresztben..mintha...de csak mintha.. Denilson tudta,hogy baj van, egyből érezte,hogy elütött valakit, egy embert. Abban a pillanatban lefékezett, kiszállt az autójából. Egy sötét hajú férfi feküdt az úton a 20 as éveiben járhatott..fekete bőrdzsekit viselt, bőre hófehér volt. Talán túlságosan is fehér. Denilson először arra gondolt,hogy sok vért vesztett ezért nézett ki ilyen vérszegénynek. Oda szaladt..
-Hey,uram jól van? Hívom a mentőket.
-Arra nem lesz szükség..vetette oda gúnyosan az ott fekvő fiatal férfi aki úgy kelt fel a poros út féltekről mint ahogyan az emberek az ágyból szoktak felkelni..
-Ezt, hogy..de,de láttam, éreztem,hogy elütöttem!- hebegte Denilson.
-Az meglehet-mosolygott az illető.
-Azonnal hívom a mentőket, magának orvosi vizsgálatra van szüksége, kivan sápadva..a bőre hófehér.
-Tudja, nekem nem orvosi vizsgálatra van szükségem. Ismerős a hangom? Rémlik valami? Dereng már pancser?
-Maga..maga..telefonált? Mégis ki maga? Mit akar tőlem?
-A nevem Damon.Damon Salvatore.Egy ideje megfigyeltelek.Lenyűgöző ember vagy..igazi fenevad,ahogy elkapod a bűnözőket, ahogy nyomozol...Tudod unatkozok..kell a kihívás..és éhes vagyok.
-Van még egy kis KFC-s kaja a kesztyű tartómban kéri?Hozom egy pillanat..-mondta Denilson remegő hanggal, és azt fundálta ki,hogy amíg ez a fura alak az ételt várja addig ő kiveszi a kesztyű tartóból a revolverèt.
Ha Damon ismerné Denilsont akkor tudná,hogy ő sosem hagy meg semmilyen kaját főleg nem KFC-set. Viszont ha Denilson ismerné Damont...akkor....
Damon hangosan felnevetett..majd a szemfogai egyre nagyobbá és nagyobbá nőttek..elragadó sötétzöld szeme átváltott vörösre.. szeme környéke elsötétült..Denilson még sohasem látott ehhez foghatót..
Az autóhoz próbált futni,de Damon gyorsabb volt..igazából gyorsabb mint bármi ezen a földön..szemtől-szembe álltak egymással. Damos és Denilson. Denilson egy hirtelen mozdulattal állon verte Damont..ezt talán még Damon is megérezte..azon nyomban megfogta Denilsont...mozdulni sem bírt. Éles szemfogait a nyaki artériába meresztette.Ezek oly módon hatoltak át a bőrön mint kés a vajon..seriff hangosan nyögdécselt,de senki nem hallhatta. Damon az igazat megvallva nem volt éhes sőt.. csak szórakozni akart..unatkozott..bár aki már több mint másfél évszázada él nem csoda ha unatkozik..Damon a fajtájából az a fajta ha "unatkozik" képes akár ilyen dolgokra is..merőn eltér testvérétől Stefantól aki szinte teljesen ellentéte.. Damon abba hagyta a táplálkozást.. Denilson úgy rogyott össze mint egy rongybaba..még eszméleténél volt..Damon fölemelte a szemébe nézett és ennyit mondott.
-Velem nem találkoztál..soha nem is láttál, egy macska harapott nyakon, hazamész és éled az életed tovább ahogyeddig.-mondta Damon aki mintha kicsit bűnbánóan mondaná e szavakat.. de ilyet feltételezni róla balgaság lenne. Miután "megigézte" néger barátunkat és lakmározott belőle..ahogy szokás mondani angolosan távozott. Denilson valahogy föltápászkodott és bemászott a kocsijába..az adó vevő után nyúlt.
-Itt Denilson valaki segítsen,egy állat feltehetően macska de szerintem egy nagyobb állat megtámadott,megharapott alig vagyok magamnál,kérem segítsenek-mondta Denilson reszkető hanggal....
2014. november 14., péntek
6. Rész - Ki volnál...?
Lizzie háza előtt a hosszú kert közepén egy vékony kőfolyosó futott végig, szélei virágokkal körberakva, bár a sötét miatt nem látszódtak, de az egyből megmutatkozott, hogy szépen, rendben tartja.
Jasper nézett szét először az előtérben: rendezetten sorakoztak a tárgyak, könyvek a polcon, az ajtókra aggatott díszek meghitt hangulatot tükröztek. Egyedül arról az ajtóról nem lógott dísz, ami az előtérből vezetett a nappaliba. Ott levették cipőiket, és pillanatok alatt családias hangulatba kerültek, fabútorok, kandalló, asztal, és rövidesen három csésze kávé, amitől Lizzie kissé visszanyerte életerejét.
Jordan viszont egyre több dolgon gondolkodott... Hogyan eshettek fogságba a kriptánál, amikor senki mást nem láttak ott? Vajon ki támadta meg azt a szerencsétlen nőt? Még kattogott az agya Lizzien, a lány volt barátján, és Stefanon. De ahogy körbenézett a régies nappaliban, a festményeket is tüzetesen átvizsgálta szemével, leginkább Stefan jutott eszébe. Aztán még egyszer Lizzie... még csak pár órája ismeri a lányt, de valahogy a legjobb Mystic Fallsban élő barátjának tekintette, ezenfelül egy gyönyörű szép lánynak, akit szívesen szeretett és védelmezett volna, de most egyenlőre mindannyian védelmezése szorultak. Más védelmezésére... Valami természettelen, emberfeletti, erősebb védelmére...
-Az asztalon van kávé! - Lizzie csendes hangja visszazökkentette őt a valóságba, vissza a Földre, ide a St.Grael street-i otthonos kis házikóba, ahol Lizzie élt, egyedül.
Jordan bólintott, és egy csésze után nyúlt, mire testvére már be is fejezte a kávé megivását és letette az asztalra. Jordan érdekesen nézett rá...
-Mi van? Szomjas voltam...
-Hozzak vizet vagy valamit...? - kezdett bele Lizzie, de Jasper hálás köszönettel nemet mondott. Hárman, csendesen álldogáltak, de Jasper valamilyen oknál fogva az ablakhoz sétált, elhúzta a bársonyfüggönyöket, és kibámult a néma, éjszakai utcára.
Egy szirénázó autó suhant el hirtelen, nagy zajt csapva, mire mindhárman felkapták a fejüket. Letért az útról a kocsi, megszűnt a zaj, de alig pár másodperccel később Lizzie is megtörte az előző csendet.
-Hol a telefonom? - kapott a zsebéhez Lizzie és csodálkozó arccal nézett Jasperről Jordanre, Jordanről Jasperre. A fiúk is meglepődtek.
-Talán.. kieshetett a temetőnél! - kapott fejéhez az ablaktól fotelba ülő Jasper.
-Ajj... - Lizzie csak ennyit mondott, és leült a kanapéra, abbahagyva a keresést.
-Szerintetek miért szirénáztak? - vetette fel Jasper.
-Jó kérdés... - gondolkodott el Lizzie a semmibe bámulva. - Jó kérdés.. - ismételte meg szépen, lassan...
Jasper nézett szét először az előtérben: rendezetten sorakoztak a tárgyak, könyvek a polcon, az ajtókra aggatott díszek meghitt hangulatot tükröztek. Egyedül arról az ajtóról nem lógott dísz, ami az előtérből vezetett a nappaliba. Ott levették cipőiket, és pillanatok alatt családias hangulatba kerültek, fabútorok, kandalló, asztal, és rövidesen három csésze kávé, amitől Lizzie kissé visszanyerte életerejét.
Jordan viszont egyre több dolgon gondolkodott... Hogyan eshettek fogságba a kriptánál, amikor senki mást nem láttak ott? Vajon ki támadta meg azt a szerencsétlen nőt? Még kattogott az agya Lizzien, a lány volt barátján, és Stefanon. De ahogy körbenézett a régies nappaliban, a festményeket is tüzetesen átvizsgálta szemével, leginkább Stefan jutott eszébe. Aztán még egyszer Lizzie... még csak pár órája ismeri a lányt, de valahogy a legjobb Mystic Fallsban élő barátjának tekintette, ezenfelül egy gyönyörű szép lánynak, akit szívesen szeretett és védelmezett volna, de most egyenlőre mindannyian védelmezése szorultak. Más védelmezésére... Valami természettelen, emberfeletti, erősebb védelmére...
-Az asztalon van kávé! - Lizzie csendes hangja visszazökkentette őt a valóságba, vissza a Földre, ide a St.Grael street-i otthonos kis házikóba, ahol Lizzie élt, egyedül.
Jordan bólintott, és egy csésze után nyúlt, mire testvére már be is fejezte a kávé megivását és letette az asztalra. Jordan érdekesen nézett rá...
-Mi van? Szomjas voltam...
-Hozzak vizet vagy valamit...? - kezdett bele Lizzie, de Jasper hálás köszönettel nemet mondott. Hárman, csendesen álldogáltak, de Jasper valamilyen oknál fogva az ablakhoz sétált, elhúzta a bársonyfüggönyöket, és kibámult a néma, éjszakai utcára.
Egy szirénázó autó suhant el hirtelen, nagy zajt csapva, mire mindhárman felkapták a fejüket. Letért az útról a kocsi, megszűnt a zaj, de alig pár másodperccel később Lizzie is megtörte az előző csendet.
-Hol a telefonom? - kapott a zsebéhez Lizzie és csodálkozó arccal nézett Jasperről Jordanre, Jordanről Jasperre. A fiúk is meglepődtek.
-Talán.. kieshetett a temetőnél! - kapott fejéhez az ablaktól fotelba ülő Jasper.
-Ajj... - Lizzie csak ennyit mondott, és leült a kanapéra, abbahagyva a keresést.
-Szerintetek miért szirénáztak? - vetette fel Jasper.
-Jó kérdés... - gondolkodott el Lizzie a semmibe bámulva. - Jó kérdés.. - ismételte meg szépen, lassan...
* * * * * * * * * *
-Nem, nem ölhetsz meg!
-Azt hiszed, nem lennék rá képes, ugye? - nevetett Damon. - Most is csak ellenem, és tőlem félsz. Az embereknél erősebb vagy, de nálam nem!
-Te.. te támadtad meg a nőt a temetőnél!
-Bizonyíték? - mosolygott Damon, és a másik az eddig vele szemben álló fiú háta mögé került hirtelen. - Itt vagyok... - mondta halkan, kihangsúlyozva..
-A seriffet is te ölted meg!
-Ugyan... egyrészt, ezt sem tudod bebizonyítani, igaz-e? Másrészt.. pedig, nem is biztos, hogy halott az öreg. Viszont, térjünk vissza a lényegre! Elena, ugyebár... a szép szemecskéi, a bársonyos haja, hmm... Múltkor már volt alkalmam közelről megtapasztalni Elena testét is - ahogy Damon egyre jobban piszkálta a másik srácot, egyre nagyobb késztetést érzett, hogy nevessen saját ,,viccein".
A másik fiúban tombolt a harag. Szemei szinte szikrát szórtak. Hatalmas levegőt vett, elrugaszkodott egy fától, aminek támaszkodva hallgatta a gúnyolódást, és Damonre vetette magát, hatalmas vadállatként. Érezte, hogy gyenge, és hogy semmi esélye sincsen, de mindent megtett, a gyűlölet elvakította, ezért küzdelembe vonult. A küzdelem nem tartott sokáig. Damon reflexei tökéletesen működtek, két vállánál megfogta a fiút, és egy laza mozdulattal a földre hajította. A fiú feladta. Idegei tomboltak, az ösztöne égette, de a teste képtelen volt tovább harcolni. Még érezte, ahogy Damon fölé hajol, és ezt suttogja:
-Testvérkém... Drága Egyetlen Testvérem! Ha ennél meggondolatlanabb volnál... - közben a fejét csóválta rosszalló tekintettel. - Te egy senki vagy! - váltott hirtelen hangnemet. - Egy senki, érted?
-Te meg egy.. gyilko.. gyilkos!
-Gyenge vagy, testvérem, pihenned kéne! - ezzel behúzott egyet a fiúnak, aki elájult, majd hozzátette:
-Szervusz, Stefan! Megmondom, hogy üdvözlöd Elenát!
-Azt hiszed, nem lennék rá képes, ugye? - nevetett Damon. - Most is csak ellenem, és tőlem félsz. Az embereknél erősebb vagy, de nálam nem!
-Te.. te támadtad meg a nőt a temetőnél!
-Bizonyíték? - mosolygott Damon, és a másik az eddig vele szemben álló fiú háta mögé került hirtelen. - Itt vagyok... - mondta halkan, kihangsúlyozva..
-A seriffet is te ölted meg!
-Ugyan... egyrészt, ezt sem tudod bebizonyítani, igaz-e? Másrészt.. pedig, nem is biztos, hogy halott az öreg. Viszont, térjünk vissza a lényegre! Elena, ugyebár... a szép szemecskéi, a bársonyos haja, hmm... Múltkor már volt alkalmam közelről megtapasztalni Elena testét is - ahogy Damon egyre jobban piszkálta a másik srácot, egyre nagyobb késztetést érzett, hogy nevessen saját ,,viccein".
A másik fiúban tombolt a harag. Szemei szinte szikrát szórtak. Hatalmas levegőt vett, elrugaszkodott egy fától, aminek támaszkodva hallgatta a gúnyolódást, és Damonre vetette magát, hatalmas vadállatként. Érezte, hogy gyenge, és hogy semmi esélye sincsen, de mindent megtett, a gyűlölet elvakította, ezért küzdelembe vonult. A küzdelem nem tartott sokáig. Damon reflexei tökéletesen működtek, két vállánál megfogta a fiút, és egy laza mozdulattal a földre hajította. A fiú feladta. Idegei tomboltak, az ösztöne égette, de a teste képtelen volt tovább harcolni. Még érezte, ahogy Damon fölé hajol, és ezt suttogja:
-Testvérkém... Drága Egyetlen Testvérem! Ha ennél meggondolatlanabb volnál... - közben a fejét csóválta rosszalló tekintettel. - Te egy senki vagy! - váltott hirtelen hangnemet. - Egy senki, érted?
-Te meg egy.. gyilko.. gyilkos!
-Gyenge vagy, testvérem, pihenned kéne! - ezzel behúzott egyet a fiúnak, aki elájult, majd hozzátette:
-Szervusz, Stefan! Megmondom, hogy üdvözlöd Elenát!
* * * * * * * * * *
Másnap reggel ködfelhő takarta Mystic Falls városát. Jasper hajnalban még bámészkodott kicsit a kollégium ablakában, míg Jordan készülődött a suliba, majd elindultak. Előző este megbeszélték, hogy elmennek autóval Lizziért és együtt mennek iskolába. Lizzie az első napjára készülődött Christian miatt. Jasper vezetett, és pontosan Lizzie kertje előtt parkolt le, majd röviden bedudált. Jordan egész úton meg sem szólalt.
-Sziasztok! - köszönt mosolyogva a lány. Arca nem állt, egyáltalán nem állt összhangban a felhők komor, baljós hangulatával.
-Helló! - csak Jasper köszönt vissza hasonló stílusban, mint a lány az előbb.
-Lizzie mosolygott egy sort, majd beszállt a kocsiba, becsapta maga mögött az ajtót, és a biztonsági övek bekötése után Jordan felé fordult:
-Hé, most már kicsit megnyugodtál? - őszintén, Jordan sem tudta, vajon miért van most sokkosabb állapotban, mint az eset után Lizzie volt.
-Még otthon, kaja és zuhanyzás után sem nyugodott meg... - pillantott hátra Jasper.
-Lehet, hogy ma ki kéne hagyni a sulit és elmenni valami orvoshoz, pszicholó...
-Nem vagyok bolond, jó? - vágott közbe végre Jordan. - Csak... és a sulit sem akarom kihagyni ma! Oda kell mennem... Tudjátok... tudjátok, miért vagyok furcsa?
-Miért?! - kérdezték egyszerre a többiek, miközben az autó hangos berregéssel elindult.
-A temetőben... Mintha.. Nem vagyok benne biztos, de mintha láttam volna..
-Kit? - sürgette Jasper testvére lassú, távolba meredő tekintettel előadott monológját.
-Mintha láttam volna.. Stefant. Tudod, aki megvédett minket, akit azzal a jó csajjal láttál a folyosón beszélgetni, valami Elenával, aki, aki...
-Jó, igen, oké, tudom kiről van szó! Elsőre is leesett!
-Mi? - vágott közbe Lizzie is.
-Stefan bevédett minket két kötözködő sráctól, akik megvertek miket, és Jordan biztosan homokos és bejön neki Stefan és....
-Ja, persze, hagyjál már! Miért vagy szemtelen, tesó? - végre Jordan is nevetett, de mikor saját témájába vágott újból, arca visszaállt komorrá. - Tehát, ma oda szeretnék menni hozzá, mert beszélnék vele. Még meg sem köszöntük, hogy megvédett akkor minket.
-És mit mondasz neki? Hogy 'figyelj, Stefan, tegnap éjjel te voltál a temetőben, mikor majdnem meghalt egy nő, és nem láttad véletlenül, hogy ki zárt be minket a kriptába egy tonnás kőtömb segítségével?'
-Igen.. valami ilyesmit. De persze nem így - mondta komolyan Jordan, és az út eseménytelenül zajlott. Jordan végig Lizzie szemét nézte a visszapillantóból.
Megérkeztek az iskolába, ahol Jordan tekintetével egyből Stefant kezdte keresni, miután elvált Lizzietől és Jaspertől. Eredménytelen kutatás után megpillantotta Elenát, amint egy szőkés hajú fiúval beszélget, így megvárta a lányt, míg szabaddá válik, és odament hozzá:
-Helló, jó reggelt!
-Szia - mondta furcsán Elena.
-Lenne egy kérdésem... Nem tudod, véletlenül, hogy... merre lehet Stefan? Beszélnem kéne vele.
-Nem! - felelte idegesen Elena, összehúzott szemöldökkel, és elindult a folyosó vége felé. Jordan furán nézett a lány után, majd maga elé, mikor az eltűnt.
Elena aznap nem maradt az iskolában. A temetőbe vezetett útja. Az üres, halott, feszültséget keltő temetőbe.
---...TO BE CONTINUED...---
-Sziasztok! - köszönt mosolyogva a lány. Arca nem állt, egyáltalán nem állt összhangban a felhők komor, baljós hangulatával.
-Helló! - csak Jasper köszönt vissza hasonló stílusban, mint a lány az előbb.
-Lizzie mosolygott egy sort, majd beszállt a kocsiba, becsapta maga mögött az ajtót, és a biztonsági övek bekötése után Jordan felé fordult:
-Hé, most már kicsit megnyugodtál? - őszintén, Jordan sem tudta, vajon miért van most sokkosabb állapotban, mint az eset után Lizzie volt.
-Még otthon, kaja és zuhanyzás után sem nyugodott meg... - pillantott hátra Jasper.
-Lehet, hogy ma ki kéne hagyni a sulit és elmenni valami orvoshoz, pszicholó...
-Nem vagyok bolond, jó? - vágott közbe végre Jordan. - Csak... és a sulit sem akarom kihagyni ma! Oda kell mennem... Tudjátok... tudjátok, miért vagyok furcsa?
-Miért?! - kérdezték egyszerre a többiek, miközben az autó hangos berregéssel elindult.
-A temetőben... Mintha.. Nem vagyok benne biztos, de mintha láttam volna..
-Kit? - sürgette Jasper testvére lassú, távolba meredő tekintettel előadott monológját.
-Mintha láttam volna.. Stefant. Tudod, aki megvédett minket, akit azzal a jó csajjal láttál a folyosón beszélgetni, valami Elenával, aki, aki...
-Jó, igen, oké, tudom kiről van szó! Elsőre is leesett!
-Mi? - vágott közbe Lizzie is.
-Stefan bevédett minket két kötözködő sráctól, akik megvertek miket, és Jordan biztosan homokos és bejön neki Stefan és....
-Ja, persze, hagyjál már! Miért vagy szemtelen, tesó? - végre Jordan is nevetett, de mikor saját témájába vágott újból, arca visszaállt komorrá. - Tehát, ma oda szeretnék menni hozzá, mert beszélnék vele. Még meg sem köszöntük, hogy megvédett akkor minket.
-És mit mondasz neki? Hogy 'figyelj, Stefan, tegnap éjjel te voltál a temetőben, mikor majdnem meghalt egy nő, és nem láttad véletlenül, hogy ki zárt be minket a kriptába egy tonnás kőtömb segítségével?'
-Igen.. valami ilyesmit. De persze nem így - mondta komolyan Jordan, és az út eseménytelenül zajlott. Jordan végig Lizzie szemét nézte a visszapillantóból.
Megérkeztek az iskolába, ahol Jordan tekintetével egyből Stefant kezdte keresni, miután elvált Lizzietől és Jaspertől. Eredménytelen kutatás után megpillantotta Elenát, amint egy szőkés hajú fiúval beszélget, így megvárta a lányt, míg szabaddá válik, és odament hozzá:
-Helló, jó reggelt!
-Szia - mondta furcsán Elena.
-Lenne egy kérdésem... Nem tudod, véletlenül, hogy... merre lehet Stefan? Beszélnem kéne vele.
-Nem! - felelte idegesen Elena, összehúzott szemöldökkel, és elindult a folyosó vége felé. Jordan furán nézett a lány után, majd maga elé, mikor az eltűnt.
Elena aznap nem maradt az iskolában. A temetőbe vezetett útja. Az üres, halott, feszültséget keltő temetőbe.
---...TO BE CONTINUED...---
2014. november 11., kedd
INTERJÚÚÚÚÚÚHÚÚÚ - Sablonkérdések egy nem sablonsztorit író nem sablonembernek :D:D
Üdv! N.J.Axel vagyok, és most *a változatosság kedvéért* nem egy újabb Részt publikálok, haneeeeeeeem......
Kapaszkodni!!
Na jó, minek?
Egy interjút készítettem egy számomra emberileg ismeretlen *eléggé ismeretlen...* személlyel, viszont, a blogjáért élek-halok. Bizonyára kitalálhattátok már, hogy nem másról van szó, miiiiiiiiiint *Dehogy találhattátok ki, és már kezdelek idegesíteni titeket...*
Tehát, nem másróóól, mint a http://icequeenbeastbelle.blogspot.com/ tulajdonosáról, Beast Belle-ről. :) Nos, vágjunk bele! :D:D
1. Tehát, az első kérdésem a neveddel kapcsolatos lesz. Miért pont Beast, és miért pont Belle?
Mivel a kedvenc mesém a Szépség és a szörnyeteg így jött a nevem. Mert két kedvenc párosom így gondoltam összerakom a nevüket. Beast(- Szörnyeteg, a mesében Adamnek hívták, mellesleg) és a második a Belle (- Szépség) így lettem én Szörnyeteg is meg Szépség is. Igazából fogalmam sincs, honnan jött, hogy ez legyen az álnevem.
2. Mikor, mi hatására kezdtél el írni és mi volt az első dolog, amibe belefogtál? Kaptál valami ösztönzést, hogy akkor jó, ez csodás lett, blogolj meg ilyenek? Vagy ez az első műved, 'Az elátkozott család'?
Először képregényeket készítettem és csak azután tértem rá a regények írására – akkor lehetettem olyan tizenkét éves. Igen, kaptam ösztönzést és ezek bátorítottak, hogy publikáljam a részeket és próbáljak minél jobb lenni. Nem az első művem az Elátkozottak – én így hívom –, de ez az egy sztorim, amit szerintem érdemes publikálnom.
3. Mesélj egy kicsit a sztori megszületéséről! Én egyedinek találom, sokat gondolkodtál rajta, hogy miről kéne írni?
Igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy hogyan született. Ki akartam találni egy olyan világot, ahol különböző varázslények élnek és ahol még királyságok vannak. Azt hiszem jól sikerült kombinálnom ezt a két dolgot. De ezt persze az olvasók döntsék el.
4. Ha írsz, akkor bizonyára szeretsz olvasni...?
Igen, szeretek olvasni. Mostanában inkább blogokat olvasok, de azért sokszor található a kezemben könyv is.
5. Az iskolai életed különbözik a monitor előttivel? Úgy értem, van egy happy éned az iskolában, mint egy átlagos ember, tanulsz, beszélgetsz a barátaiddal, aztán hazamész, és félretéve a történteket, egy teljesen más világba éled bele magad és írsz, vagy pedig szeretsz zárkózottabb lenni a suliban is, és azon agyalni, hogy hogyan folytass valamit, vagy akár szünetekben olvasni egy könyvet, stb..?
Igazából az iskolában mindig más vagyok, a hangulatomtól függ. Nem szeretek annyira erről beszélni, szeretnék megmaradni anonim személynek. De szoktam a barátaimmal beszélni, viccelődni, de néha szokásom egy szünetet, könyvet olvasva is tölteni. Néha pedig csak magam elé bámulok és gondolkozom a következő részeken. Igen, eléggé különös teremtmény vagyok én.
6. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
Fogalmam sincs, eddig csak feltevéseim voltak. Akartam már lenni történelem tanár, óvónő, titkárnő… Elképzeléseim vannak, csak célom nincsen.
7. Ösztönzött valami arra, hogy azt a szakmát válaszd?
Erre nem tudok válaszolni, mivel nem tudom, hogy mi legyek – egyáltalán miben vagyok jó és mit szeretek csinálni, amiből meg is tudok élni.
8. Milyen érzés, hogy sok dicséretet kapsz?
Elmondhatatlanul jól esnek a dicséretek. Nem bírom szavakban kifejezni.
9. Gondolkodtál már azon, hogy egyszer író legyél, hogy ott álljanak mosolyogva a kiadott könyveiddel a kezükben, és azt kérjék, hogy írd alá; hogy izgalommal olvassák az írásaidat, vagy csak így hobbi-blog szinten űzöd?
Hobbi szinten foglalkozom az írással. De persze – mint minden írónak – nekem is megfordult a fejemben, hogy bestseller lesz az egyik regényemből, de ez csak egy álom. Nem szeretnék a jövőben komolyabban az írással foglalkozni, megmarad hobbinak.
10. Szereted az esőt? Mit gondolsz róla? *-ez kicsit kapcsolódik a gondolkodásod megismeréséhez is, mert az eső egy elvont dolog,blablabla-*
Attól függ milyen kedvem van. Számomra az eső két hangulatot is válthat ki belőlem.
10 + 1. Nem fontos, de érdekel: Ismered a The Walking Dead vagy a Vámpírnaplók című sorozatot?
A Vámpírnaplókat imádom! Kedvenc párosaim: Elena és Stefan, Klaus és Caroline.
The End :D:D
u.i.: Belle... remélem majd a későbbi részek folyamán itt leszel a blogon, mert -ésmostatöbbi0vagy1olvasóisfigyeljen- Elena és Stefan végre szerepet kapnak. Nagyobb szerepet, mint eddig.-Jaaaaaj, túl sablon ez a TVD, függeszd fel a p.....-
Na, The End még egyszer...
Kapaszkodni!!
Na jó, minek?
Egy interjút készítettem egy számomra emberileg ismeretlen *eléggé ismeretlen...* személlyel, viszont, a blogjáért élek-halok. Bizonyára kitalálhattátok már, hogy nem másról van szó, miiiiiiiiiint *Dehogy találhattátok ki, és már kezdelek idegesíteni titeket...*
Tehát, nem másróóól, mint a http://icequeenbeastbelle.blogspot.com/ tulajdonosáról, Beast Belle-ről. :) Nos, vágjunk bele! :D:D
1. Tehát, az első kérdésem a neveddel kapcsolatos lesz. Miért pont Beast, és miért pont Belle?
Mivel a kedvenc mesém a Szépség és a szörnyeteg így jött a nevem. Mert két kedvenc párosom így gondoltam összerakom a nevüket. Beast(- Szörnyeteg, a mesében Adamnek hívták, mellesleg) és a második a Belle (- Szépség) így lettem én Szörnyeteg is meg Szépség is. Igazából fogalmam sincs, honnan jött, hogy ez legyen az álnevem.
2. Mikor, mi hatására kezdtél el írni és mi volt az első dolog, amibe belefogtál? Kaptál valami ösztönzést, hogy akkor jó, ez csodás lett, blogolj meg ilyenek? Vagy ez az első műved, 'Az elátkozott család'?
Először képregényeket készítettem és csak azután tértem rá a regények írására – akkor lehetettem olyan tizenkét éves. Igen, kaptam ösztönzést és ezek bátorítottak, hogy publikáljam a részeket és próbáljak minél jobb lenni. Nem az első művem az Elátkozottak – én így hívom –, de ez az egy sztorim, amit szerintem érdemes publikálnom.
3. Mesélj egy kicsit a sztori megszületéséről! Én egyedinek találom, sokat gondolkodtál rajta, hogy miről kéne írni?
Igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy hogyan született. Ki akartam találni egy olyan világot, ahol különböző varázslények élnek és ahol még királyságok vannak. Azt hiszem jól sikerült kombinálnom ezt a két dolgot. De ezt persze az olvasók döntsék el.
4. Ha írsz, akkor bizonyára szeretsz olvasni...?
Igen, szeretek olvasni. Mostanában inkább blogokat olvasok, de azért sokszor található a kezemben könyv is.
5. Az iskolai életed különbözik a monitor előttivel? Úgy értem, van egy happy éned az iskolában, mint egy átlagos ember, tanulsz, beszélgetsz a barátaiddal, aztán hazamész, és félretéve a történteket, egy teljesen más világba éled bele magad és írsz, vagy pedig szeretsz zárkózottabb lenni a suliban is, és azon agyalni, hogy hogyan folytass valamit, vagy akár szünetekben olvasni egy könyvet, stb..?
Igazából az iskolában mindig más vagyok, a hangulatomtól függ. Nem szeretek annyira erről beszélni, szeretnék megmaradni anonim személynek. De szoktam a barátaimmal beszélni, viccelődni, de néha szokásom egy szünetet, könyvet olvasva is tölteni. Néha pedig csak magam elé bámulok és gondolkozom a következő részeken. Igen, eléggé különös teremtmény vagyok én.
6. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
Fogalmam sincs, eddig csak feltevéseim voltak. Akartam már lenni történelem tanár, óvónő, titkárnő… Elképzeléseim vannak, csak célom nincsen.
7. Ösztönzött valami arra, hogy azt a szakmát válaszd?
Erre nem tudok válaszolni, mivel nem tudom, hogy mi legyek – egyáltalán miben vagyok jó és mit szeretek csinálni, amiből meg is tudok élni.
8. Milyen érzés, hogy sok dicséretet kapsz?
Elmondhatatlanul jól esnek a dicséretek. Nem bírom szavakban kifejezni.
9. Gondolkodtál már azon, hogy egyszer író legyél, hogy ott álljanak mosolyogva a kiadott könyveiddel a kezükben, és azt kérjék, hogy írd alá; hogy izgalommal olvassák az írásaidat, vagy csak így hobbi-blog szinten űzöd?
Hobbi szinten foglalkozom az írással. De persze – mint minden írónak – nekem is megfordult a fejemben, hogy bestseller lesz az egyik regényemből, de ez csak egy álom. Nem szeretnék a jövőben komolyabban az írással foglalkozni, megmarad hobbinak.
10. Szereted az esőt? Mit gondolsz róla? *-ez kicsit kapcsolódik a gondolkodásod megismeréséhez is, mert az eső egy elvont dolog,blablabla-*
Attól függ milyen kedvem van. Számomra az eső két hangulatot is válthat ki belőlem.
10 + 1. Nem fontos, de érdekel: Ismered a The Walking Dead vagy a Vámpírnaplók című sorozatot?
A Vámpírnaplókat imádom! Kedvenc párosaim: Elena és Stefan, Klaus és Caroline.
The End :D:D
u.i.: Belle... remélem majd a későbbi részek folyamán itt leszel a blogon, mert -ésmostatöbbi0vagy1olvasóisfigyeljen- Elena és Stefan végre szerepet kapnak. Nagyobb szerepet, mint eddig.
Na, The End még egyszer...
Mármint az interjúnak van vége, hiszen itt most még pár dolgot elmondok, ha már nem részt írok, vagy Ramsey társam nem részt ír... Nos, előreláthatólag 6. Rész lesz a héten általam, és még készültem egy Vámpírnaplók 1. - Ébredés című könyvkritikával is. Hát, majd meglátjuk... ezen a héten mind a kettő jön mindenképpen, aztán lehet, hogy majd belefér Ramsey 7. Része is. :) További jó szórakozást, ha valamiféle tetszést éreztek a blog iránt, vagy valamelyikünk irományai iránt, akkor blablabla és iratkozzatok fel, komizzatok és blablabla!:)
Sziasztok, jó éjt, Üdv: N.J.Axel :D:D
2014. november 9., vasárnap
5. Rész - Káprázat...
-Készítsenek mindent elő! A nő állapota súlyos! - hangzott el a főorvos kiáltása a hófehér teremben, még a recepciós is felkapta a fejét. Hirtelen kicsapódott az ajtó, és betoltak egy asszonyt hordágyon.
-Rengeteg vért vesztett!
-Gyorsan a műtőbe!
-Minden eszköz elő van készítve? - csendültek el aggódó és sürgő-forgó orvosok szavai. Dr. Callaway idegesen kezdett neki a nő válságos állapotának helyrehozásához. A nővérek és a többi dolgozó csak bólogattak, majd a műtőbe igyekeztek sietve.
-Rengeteg vért vesztett!
-Gyorsan a műtőbe!
-Minden eszköz elő van készítve? - csendültek el aggódó és sürgő-forgó orvosok szavai. Dr. Callaway idegesen kezdett neki a nő válságos állapotának helyrehozásához. A nővérek és a többi dolgozó csak bólogattak, majd a műtőbe igyekeztek sietve.
-15 perc múlva-
-Nem bírjuk pótolni a súlyos vérveszteséget! Szóljon már valaki a lentieknek!
-Felesleges!
-Mi az, hogy felesleges? - egy percre majdnem néma csend ült a műtőre, csak a gépek zúgtak és sípoltak felváltva.
-Nincsen vértartalék. Megsérült három főér. Az agy teljesen lesokkolt.
-Akkor... akkor mihez kezdünk?
-El fogjuk veszíteni! - szólt közbe egy alacsony, öreg orvos.
-El... - helyeselt a főorvos. - Nem tudunk mást te.....
Ekkor hangos, hosszú, egyenes sípolás hallatszott, és Dr. Callaway pedig feljegyezte a halál pontos beálltának idejét. A halott nő csillogó, zöld szemei élettelenül meredtek a fehér plafonra, és félelmet tükröztek...
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *
Jasper meg sem állt a seriff irodájáig. A belvárostól messze eső részen, az erdő szélétől negyed kilométerre elhelyezkedő faépület most is halkan, csendesen állt egy magas fűzfa mellett, mint szokott, Jasper cipőjének trappolására viszont az épület elé kikötött óriás méretű német juhász ugatása felverte a csendet. A fiú kopogás nélkül benyitott. Ahogy átlépte a küszöböt, egy meleg helyre ért, a házat középen két részre szelte egy üvegfal, aminek csak egy részén lehetett átlátni, közvetlen az mellett pedig egy kék színű, megviselt faajtó helyezkedett el. Jordan az üvegen kezdett dörömbölni, mire hosszú idő múlva megjelent a kicsapódó ajtó mögött Denilson, a seriff. Denilson öreg motorosnak számított, 17 éve szolgált a szakmában, bőre nagyon sötét fekete volt, és egyenruhája szinte feszült testén, hiszen enyhén pocakosodott már korára való tekintettel.
-Na? - vetette oda rágógumizás közben mogorván a seriff, mintha egy barátjával beszélgetett volna.
'Mi az, hogy na?!' - gondolta Jasper, nem tetszett neki a seriff stílusa, de nem tehetett mást, válaszolt, ő legalább rendesen. Tudta, bármit tenne, ő jönne ki rosszul. Ezért csak ennyit mondott hadarva: - A testvérem bajban van két másik hölggyel, az erdő temetőjében, egy kriptában rekedtek, valaki... valahogyan elzárta útjukat egy hatalmas kőtömb. Ki kell jönnie segíteni. - Denilson fapofával hallgatta végig a történetet, majd némi habozás után az asztalához vánszorgott Revolveréért. Jaspernek volt alkalma beleskelődni az ajtón. ,,Hú, ekkora kupi még nálunk sincs..." - mondta magában, és gondolatban nevetett.
Az úton nem szóltak egymáshoz, Denilson unott arccal követte Jaspert, míg a kriptához értek. De nagyon nagy meglepetés érte őket... A kőtömb felfordulva 'már' utat engedett a bent rekedteknek, az épület előtt feküdt mozdulatlanul egy hosszú hajú alak, egy másik lány guggolt Denilsonékat bámulva, egy fiú pedig állt meredten. Csak sziluettek látszódtak, de Jasper kilogikázta: Jordan, Lizzie, és az a másik nő...
Odafutott testvéréhez, és egyből a nyakába borult. Ránézett, és látta, hogy nincs tökéletes állapotban. Megviselt arcára kosz száradt, és enyhén izzadt is a srác.
Denilson a fekvő nőhöz sétált, akiből ömlött a vér. Lizzie továbbra is a semmibe meredt, szinte pislogás nélkül. A seriff kihívta a mentőket. Mikor kiértek, azt mondták, a nő állapota válságos, be kell szállítani, de csekély az esélye, hogy megmenekül... Tényleg nem túl kecsegtető, ha a helyszínen ránézésre ezt mondják...
Sötét volt.. Sötét, és hideg, így sétáltak vissza az irodába. Néha-néha még jegesebb szél söpört végig a fák között, amitől még Denilson is libabőrös lett.
Az üvegfal egyik részén Lizzie és Jordan álltak, Jasper ült le Denilson irodájában, Denilsonnal szembe egy nagyon nagyon kényelmetlen faszékre. Jasper izgult, hiszen még sohasem volt ,,igazi'' kihallgatáson, de Denilson elkezdte flegma hangvétellel:
-Neve?
-Jasper McCarthy.
-Honnan tudta, hogy ott vannak?
-Beszéltem Jord... a testvéremmel, aztán egyből idejöttem. Mondta, hogy hívjak segítséget, mert a két lány rossz állapotban van és valahogy bent ragadtak a kriptában.
-Hogy került a testvére a kriptába?
-Egész nap nem volt otthon. Nem...nem tudom.
-Maga honnan tudta, hogy oda kell mennie akkor?
-Megérzés.. Igen, azt hiszem, ráéreztem. Egy hosszú utcára keveredtem, míg egyszer csak a betont földút váltotta fel, és bekeveredtem az erdő temetőjébe. Mintha valami fenti erők vezéreltek volna a testvéremékhez, akik bajban voltak... - nézett Jasper az ég plafon felé.
-Ismeri a két lány valamelyikét?
-Nem. Nem ismerem semelyiket sem.
-Tehát.. rendben! - jegyzetelt valamit Denilson, majd intett az ajtó felé. - Mehet, és küldje be a testvérét! - Jasper követte az utasításokat.
Jordan is helyet foglalt. Megpróbált mosolyt erőltetni arcára, de Denilson valamiféle undorral fogadta ezt, fintorogva lapozott noteszában, és kezdte a kérdezősködést:
-Hogyan keveredtek oda, a kriptába?
-Hmm... - gondolkodott el Jordan egy másodpercig. - Lizzievel hazafelé sétáltunk, haza akartam kísérni, de meghallottunk egy női sikolyt. Félelmetes volt, de éreztük, hogy bajban van... Követtük a hangot, az irányába elindulva sírkövekbe botlottunk, és tudtuk, ez a temető. 'Az erdei temető' Valaki mintha még lett volna ott, olyan érzés volt, de nem törődtünk mással, csak azzal, hogy megtaláljuk a nőt. A kriptából mély levegővételek szűrődtek ki, ezért bementünk mindketten Lizzievel. A sötétben nem láttuk, hogy vérzik az a nő, csak azt érzékeltük, hogy ő semmire sem reagál, és szinte nincs magánál. Aztán az ajtó elé csapódott a kőtömb, ami azt hiszem, valami tartalékkő a sírok faragására, de Istenem! Hogy kerülhetett oda, hirtelen, olyan gyorsan a kripta ajtaja elé?
-Nem tudom. Még nem tudom - ez egy elég elszánt mondatnak tűnt Denilsontól.
-Aztán Lizzie mintha lesokkolt volna. Egész úton egy szót nem szólt, és még csak rám sem nézett...
-Kivizsgáltathatjuk. Látta már valahol azt a nőt, akit bent találtak?
-Nem. Nem tudom. Bent ugye nem láttam az arcát, a nagy sötét miatt, kívül pedig... Nem, nem ismerős. Nem láttam még soha. Amúgy sem élünk sok ideje Mystic Fallsban. Konkrétan, másfél napja...
-Másfél nap alatt egy ilyen balhé...
-Ezt úgy mondta, mintha én követtem volna el valamit...
-Elnézést. Még egy kérdés: honnan ismeri Lizziet?
-Ma ismertem meg, a temetőben. Mármint, a városiban. A két temető nincsen messze egymástól, sőt...
-Viszontlátásra! - intette le Denilson. Jordan meglepődve felállt, és elhagyta a termet, de Denilson követte.
-Hölgyem! Hívjunk magának orvost? - kérdezte egy fokkal kedvesebb hangnemre váltva Denilson az előtérnek számító, kályhával fűtött szobában.
Lizzie csak zavartan megrázta fejét, ezzel jelezve, hogy 'nem' a válasza.
Denilson még végignézte, ahogy a házon kívül Jordanék kikerülnek a látótérből, majd visszacammogott nagy testével a házába, megpakolta fával a tüzet, és pont a szolgálati-központi telefon harmadik csörgésére ért vissza az irodájába. Felvette a kagylót, és még mielőtt a betanult szöveget monoton hangon belemondhatta volna, más szólalt meg a vonal túlsó végén: egy tiszta férfi hang, amely a következőt mondta:
-A nő 'mindenképpen' meg fog halni. Viszont... A következő áldozat maga lesz! - a magával ragadó férfi hang nevetett egy sort, majd megszűnt a vonal, Denilson pedig félve rakta vissza a kagylót a helyére, fekete kezei remegtek, és szaporán vette a levegőt....
---...TO BE CONTINUED...---
-Felesleges!
-Mi az, hogy felesleges? - egy percre majdnem néma csend ült a műtőre, csak a gépek zúgtak és sípoltak felváltva.
-Nincsen vértartalék. Megsérült három főér. Az agy teljesen lesokkolt.
-Akkor... akkor mihez kezdünk?
-El fogjuk veszíteni! - szólt közbe egy alacsony, öreg orvos.
-El... - helyeselt a főorvos. - Nem tudunk mást te.....
Ekkor hangos, hosszú, egyenes sípolás hallatszott, és Dr. Callaway pedig feljegyezte a halál pontos beálltának idejét. A halott nő csillogó, zöld szemei élettelenül meredtek a fehér plafonra, és félelmet tükröztek...
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *
Jasper meg sem állt a seriff irodájáig. A belvárostól messze eső részen, az erdő szélétől negyed kilométerre elhelyezkedő faépület most is halkan, csendesen állt egy magas fűzfa mellett, mint szokott, Jasper cipőjének trappolására viszont az épület elé kikötött óriás méretű német juhász ugatása felverte a csendet. A fiú kopogás nélkül benyitott. Ahogy átlépte a küszöböt, egy meleg helyre ért, a házat középen két részre szelte egy üvegfal, aminek csak egy részén lehetett átlátni, közvetlen az mellett pedig egy kék színű, megviselt faajtó helyezkedett el. Jordan az üvegen kezdett dörömbölni, mire hosszú idő múlva megjelent a kicsapódó ajtó mögött Denilson, a seriff. Denilson öreg motorosnak számított, 17 éve szolgált a szakmában, bőre nagyon sötét fekete volt, és egyenruhája szinte feszült testén, hiszen enyhén pocakosodott már korára való tekintettel.
-Na? - vetette oda rágógumizás közben mogorván a seriff, mintha egy barátjával beszélgetett volna.
'Mi az, hogy na?!' - gondolta Jasper, nem tetszett neki a seriff stílusa, de nem tehetett mást, válaszolt, ő legalább rendesen. Tudta, bármit tenne, ő jönne ki rosszul. Ezért csak ennyit mondott hadarva: - A testvérem bajban van két másik hölggyel, az erdő temetőjében, egy kriptában rekedtek, valaki... valahogyan elzárta útjukat egy hatalmas kőtömb. Ki kell jönnie segíteni. - Denilson fapofával hallgatta végig a történetet, majd némi habozás után az asztalához vánszorgott Revolveréért. Jaspernek volt alkalma beleskelődni az ajtón. ,,Hú, ekkora kupi még nálunk sincs..." - mondta magában, és gondolatban nevetett.
Az úton nem szóltak egymáshoz, Denilson unott arccal követte Jaspert, míg a kriptához értek. De nagyon nagy meglepetés érte őket... A kőtömb felfordulva 'már' utat engedett a bent rekedteknek, az épület előtt feküdt mozdulatlanul egy hosszú hajú alak, egy másik lány guggolt Denilsonékat bámulva, egy fiú pedig állt meredten. Csak sziluettek látszódtak, de Jasper kilogikázta: Jordan, Lizzie, és az a másik nő...
Odafutott testvéréhez, és egyből a nyakába borult. Ránézett, és látta, hogy nincs tökéletes állapotban. Megviselt arcára kosz száradt, és enyhén izzadt is a srác.
Denilson a fekvő nőhöz sétált, akiből ömlött a vér. Lizzie továbbra is a semmibe meredt, szinte pislogás nélkül. A seriff kihívta a mentőket. Mikor kiértek, azt mondták, a nő állapota válságos, be kell szállítani, de csekély az esélye, hogy megmenekül... Tényleg nem túl kecsegtető, ha a helyszínen ránézésre ezt mondják...
Sötét volt.. Sötét, és hideg, így sétáltak vissza az irodába. Néha-néha még jegesebb szél söpört végig a fák között, amitől még Denilson is libabőrös lett.
Az üvegfal egyik részén Lizzie és Jordan álltak, Jasper ült le Denilson irodájában, Denilsonnal szembe egy nagyon nagyon kényelmetlen faszékre. Jasper izgult, hiszen még sohasem volt ,,igazi'' kihallgatáson, de Denilson elkezdte flegma hangvétellel:
-Neve?
-Jasper McCarthy.
-Honnan tudta, hogy ott vannak?
-Beszéltem Jord... a testvéremmel, aztán egyből idejöttem. Mondta, hogy hívjak segítséget, mert a két lány rossz állapotban van és valahogy bent ragadtak a kriptában.
-Hogy került a testvére a kriptába?
-Egész nap nem volt otthon. Nem...nem tudom.
-Maga honnan tudta, hogy oda kell mennie akkor?
-Megérzés.. Igen, azt hiszem, ráéreztem. Egy hosszú utcára keveredtem, míg egyszer csak a betont földút váltotta fel, és bekeveredtem az erdő temetőjébe. Mintha valami fenti erők vezéreltek volna a testvéremékhez, akik bajban voltak... - nézett Jasper az ég plafon felé.
-Ismeri a két lány valamelyikét?
-Nem. Nem ismerem semelyiket sem.
-Tehát.. rendben! - jegyzetelt valamit Denilson, majd intett az ajtó felé. - Mehet, és küldje be a testvérét! - Jasper követte az utasításokat.
Jordan is helyet foglalt. Megpróbált mosolyt erőltetni arcára, de Denilson valamiféle undorral fogadta ezt, fintorogva lapozott noteszában, és kezdte a kérdezősködést:
-Hogyan keveredtek oda, a kriptába?
-Hmm... - gondolkodott el Jordan egy másodpercig. - Lizzievel hazafelé sétáltunk, haza akartam kísérni, de meghallottunk egy női sikolyt. Félelmetes volt, de éreztük, hogy bajban van... Követtük a hangot, az irányába elindulva sírkövekbe botlottunk, és tudtuk, ez a temető. 'Az erdei temető' Valaki mintha még lett volna ott, olyan érzés volt, de nem törődtünk mással, csak azzal, hogy megtaláljuk a nőt. A kriptából mély levegővételek szűrődtek ki, ezért bementünk mindketten Lizzievel. A sötétben nem láttuk, hogy vérzik az a nő, csak azt érzékeltük, hogy ő semmire sem reagál, és szinte nincs magánál. Aztán az ajtó elé csapódott a kőtömb, ami azt hiszem, valami tartalékkő a sírok faragására, de Istenem! Hogy kerülhetett oda, hirtelen, olyan gyorsan a kripta ajtaja elé?
-Nem tudom. Még nem tudom - ez egy elég elszánt mondatnak tűnt Denilsontól.
-Aztán Lizzie mintha lesokkolt volna. Egész úton egy szót nem szólt, és még csak rám sem nézett...
-Kivizsgáltathatjuk. Látta már valahol azt a nőt, akit bent találtak?
-Nem. Nem tudom. Bent ugye nem láttam az arcát, a nagy sötét miatt, kívül pedig... Nem, nem ismerős. Nem láttam még soha. Amúgy sem élünk sok ideje Mystic Fallsban. Konkrétan, másfél napja...
-Másfél nap alatt egy ilyen balhé...
-Ezt úgy mondta, mintha én követtem volna el valamit...
-Elnézést. Még egy kérdés: honnan ismeri Lizziet?
-Ma ismertem meg, a temetőben. Mármint, a városiban. A két temető nincsen messze egymástól, sőt...
-Viszontlátásra! - intette le Denilson. Jordan meglepődve felállt, és elhagyta a termet, de Denilson követte.
-Hölgyem! Hívjunk magának orvost? - kérdezte egy fokkal kedvesebb hangnemre váltva Denilson az előtérnek számító, kályhával fűtött szobában.
Lizzie csak zavartan megrázta fejét, ezzel jelezve, hogy 'nem' a válasza.
Denilson még végignézte, ahogy a házon kívül Jordanék kikerülnek a látótérből, majd visszacammogott nagy testével a házába, megpakolta fával a tüzet, és pont a szolgálati-központi telefon harmadik csörgésére ért vissza az irodájába. Felvette a kagylót, és még mielőtt a betanult szöveget monoton hangon belemondhatta volna, más szólalt meg a vonal túlsó végén: egy tiszta férfi hang, amely a következőt mondta:
-A nő 'mindenképpen' meg fog halni. Viszont... A következő áldozat maga lesz! - a magával ragadó férfi hang nevetett egy sort, majd megszűnt a vonal, Denilson pedig félve rakta vissza a kagylót a helyére, fekete kezei remegtek, és szaporán vette a levegőt....
---...TO BE CONTINUED...---
2014. november 8., szombat
4. Rész -Merre?
Wornew Street... talán a város leghosszabb utcája. Egy idő után Jaspernek is elég szembetűnő volt, mintha az út nem akarna véget érni. Mindenhol ugyanaz a monoton látvány tárult a szeme elé... házak, villanyoszlopok. Jasper eszébe jutott, mi van, ha nem is erre jött Jordan, mi van, ha időpocséklás erre keresni őt? De aztán úgy gondolta, ha már idáig eljött, akkor most már elmegy az út végéig. Legalább kiszellőzik egy kicsit a feje. Hátha nem gondol arra, miféle szörnyűségek is történhettek szeretett fivérével. De nem sikerült, hiszen folyamatosan rá gondolt. Jasper arra gondolt, biztos csak paranoiás vagy ilyesmi..amint újra felnézett már nem a házak monoton látványa fogadta. hanem egy erdő keresztezte útját. Látta hogy az út kétfelé ágazik. Nem tudta, merre menjen. Azon töprengett, vajon Jordan merre menne? Jasper elindult a balra, mintha valamely természetfeletti sugallat arra sarkallta volna, hogy arra menjen. Az ösvény inkább két oldalról dzsungellel körülvett kis állatok által kilépdelt csapásnak tűnt. Az erdő magányos volt, elhagyatott és lakatlan. Jasper sohasem szeretett egyedül lenni. Legszívesebben most a testvérével meséltek volna "vicces" sztorikat a kandalló mellett, mályvacukrot sütögetve a nyárson. De a helyzet most teljesen más volt: testvére nincs meg és meg kell találnia. Már lassan kezdett teljesen lemenni a nap, de Jasper csak ment előre. A telefonjával Jordant próbálta hívni de nem volt térerő. Egyszer mintha egy sírkő keresztezné útját. Kicsit megborzongott.
-Már csak ez kellett nekem... egy temető... - suttogta halkan Jasper. Nem igazán szokott magában beszélni, de úgy érezte nincs egyedül. Lépteket hallott. Hol hangosan, hol inkább egyre halkulóbban törték fel a temető csendjét. Jasper könyörgött Istennek, hogy csak egy kis állat legyen, leginkább egy nyuszi. A nagy feketeségben szemgolyói egyre kevésbé segítették ki...megpróbált a telefonjával világítani. Hirtelen egy sikoly hallatszott a távolból, a kripták körül, amelyek gondosan egy nagy kőtömbbel voltak elzárva. Jasper arra gondolt, mi van, ha ott van Jordan is, ennek tudatában oda lopódzott a kriptához. Mintha az egyik hang belülről nagyon ismerős lenne...
-Hey, Jordan itt vagy? Én vagyok az, Jasper.
-Jasper, cseszd meg! Fel sem foghatod, mennyire örülök neked! Nem tudom most elmagyarázni, mi és hogy történt..próbálj meg visszamenni a városba, szólj a seriffnek, hívj segítséget. Mi majd valahogy megleszünk.Velem van egy lány Lizzienek hívják, nemrég, mintha sokkos állapotba került volna, és van itt egy sérült nő is, ráadásul ez a rohadt nagy kőtömb eltorlaszolja a kijáratot...
Jasper próbálta felfogni, mit mondott neki Jordan, habozott egy kicsit, de rájött igaza van. A kőtömb lehetett vagy 2 tonna. Ezt egy ember nem tehette ide. Jasper idegességében jó nagyokat rugdalt a sziklába. Nem segített, de dühlevezetésnek megtette.
-Próbáld meg vízszintes pozícióban lefektetni! Sietek ahogy csak tudok, vigyázz magadra, Jordan!
-Te is, és ne feledd, akárkit látsz, hogy feléd közeledik vagy csak lépteket hallasz, te csak fuss!
Jasper az éj sötétjében megpróbált minél hamarabb hazajutni. Nem nézett hátra egy pillanatra sem, folyton testvére és az a lány jutott eszébe, és a sikolya. Nagyon megrémítette. Pedig Jasper nem az az igazán félős fajta.. Már a titokzatos ösvényen gázolt át szellőléptekkel, amikor ismét meghallott egy nesz maga mögül. De ő csak rágyorsított. Szívverése mintha elnyomná a léptek zaját - gondolta, és még nagyobb tempóra váltott.
-Ó, Istenem, csak most az egyszer segíts meg, kérlek! - mondta Jasper remegő hanggal.
Jasper minden porcikája zilált a félelemtől, remegett. Talán ennyire még nem félt soha. Nem is attól rettegett, hogy meghal vagy hogy bántani fogják, hanem a tudatlanságtól, a kételyektől, hogy nem tudja, mi van ott. Leginkább az járt a fejében, ki zárhatta be a testvérét abba a retkes kriptába...
---...TO BE CONTINUED...---
-Már csak ez kellett nekem... egy temető... - suttogta halkan Jasper. Nem igazán szokott magában beszélni, de úgy érezte nincs egyedül. Lépteket hallott. Hol hangosan, hol inkább egyre halkulóbban törték fel a temető csendjét. Jasper könyörgött Istennek, hogy csak egy kis állat legyen, leginkább egy nyuszi. A nagy feketeségben szemgolyói egyre kevésbé segítették ki...megpróbált a telefonjával világítani. Hirtelen egy sikoly hallatszott a távolból, a kripták körül, amelyek gondosan egy nagy kőtömbbel voltak elzárva. Jasper arra gondolt, mi van, ha ott van Jordan is, ennek tudatában oda lopódzott a kriptához. Mintha az egyik hang belülről nagyon ismerős lenne...
-Hey, Jordan itt vagy? Én vagyok az, Jasper.
-Jasper, cseszd meg! Fel sem foghatod, mennyire örülök neked! Nem tudom most elmagyarázni, mi és hogy történt..próbálj meg visszamenni a városba, szólj a seriffnek, hívj segítséget. Mi majd valahogy megleszünk.Velem van egy lány Lizzienek hívják, nemrég, mintha sokkos állapotba került volna, és van itt egy sérült nő is, ráadásul ez a rohadt nagy kőtömb eltorlaszolja a kijáratot...
Jasper próbálta felfogni, mit mondott neki Jordan, habozott egy kicsit, de rájött igaza van. A kőtömb lehetett vagy 2 tonna. Ezt egy ember nem tehette ide. Jasper idegességében jó nagyokat rugdalt a sziklába. Nem segített, de dühlevezetésnek megtette.
-Próbáld meg vízszintes pozícióban lefektetni! Sietek ahogy csak tudok, vigyázz magadra, Jordan!
-Te is, és ne feledd, akárkit látsz, hogy feléd közeledik vagy csak lépteket hallasz, te csak fuss!
Jasper az éj sötétjében megpróbált minél hamarabb hazajutni. Nem nézett hátra egy pillanatra sem, folyton testvére és az a lány jutott eszébe, és a sikolya. Nagyon megrémítette. Pedig Jasper nem az az igazán félős fajta.. Már a titokzatos ösvényen gázolt át szellőléptekkel, amikor ismét meghallott egy nesz maga mögül. De ő csak rágyorsított. Szívverése mintha elnyomná a léptek zaját - gondolta, és még nagyobb tempóra váltott.
-Ó, Istenem, csak most az egyszer segíts meg, kérlek! - mondta Jasper remegő hanggal.
Jasper minden porcikája zilált a félelemtől, remegett. Talán ennyire még nem félt soha. Nem is attól rettegett, hogy meghal vagy hogy bántani fogják, hanem a tudatlanságtól, a kételyektől, hogy nem tudja, mi van ott. Leginkább az járt a fejében, ki zárhatta be a testvérét abba a retkes kriptába...
---...TO BE CONTINUED...---
2014. november 7., péntek
3. Rész - Érzés...
Jasper idegesen járkált fel-alá a kollégiumi '1408-as' szobában, és az órára pillantgatott hevesen. Rég elmúlt este nyolc, és Jordan még nincs itthon. Az eső szakad odakint, tombol a vihar... A telefonját nézegette: felhívja-e Jordant? Kételyei két felé oszlottak: lehet, hogy testvére bajban van, vagy pedig ismerkedik valakivel. Ebben az esetben kissé ciki volna egy testvéri aggódó telefonhívás. Nehezen, de eldöntötte: hanyagolja. Legalábbis még egy ideig nem hívja fel. Egy forró kávéval próbálta megnyugtatni magát. Egy széket tolt az ablak elé. Szinte pislogás nélkül bámult ki a vízcseppekkel fedett üvegen, a hátsó területet nézte, ami a csatorna átvezető csövön, pár szemeteskukán, és a graffitis-zöld növénnyel befedett falakon kívül üresen ázott. A fiú agya újra és újra átkapcsolt az ijesztő, hányingert keltő képre, hogy Jordant valami baj érte. Már csak Ő volt neki, ketten, csak egymásnak, mióta...
Nagy család voltak... Békés, boldog család, az átlagos jó család fajtájából, de mégis különlegesnek érezték magukat. Jasper fejében régi szép emlékek tomboltak fel, olyanok, amelyek némi misztikumot, furcsa dolgot jelentettek.
Egy nap, amikor a madárcsicsergés és a barátok üdvözletei közt sétáltak Black Forestben, egy hosszú úton, és éppen azt beszélték, mi lesz, mennyire jó lesz, ha egyszer lesz autójuk, eleredt az eső.
-Miért pont szürke autó, Jordan?
-Miért ne? - adta ki Jordan a logikus választ, és nevettek. Először ügyet sem vetettek az időjárás hirtelen változására, de kénytelenek voltak egy fa alá húzódni. Azt gondolták, hogy csak futózápor, de mikor 15 percen keresztül eredmény nélkül várakoztak, hogy elálljon, a két srác összenézett, mintha valami telepátia folyamán most mindketten közölnék a másikkal gondolatukat, ötletüket.
-Jó. Három, kettő... egy! - kiáltotta el magát Jordan és futásnak eredt, hiszen be kellett érni Jaspert, aki már kettőnél elindult. Jól futottak mindketten, Black Forestben kézilabdáztak, de az amerikai futball sem állt tőlük távol. Tüdejük egészen a Wornew Street fekete és sárga turistákkal teli sétálóutcáig bírta. Ott megálltak, és látták, hogy az emberek az eső ellenére sem mentek haza, csak kissé széjjelebb széledtek, és érdeklődve nézelődtek a boltok között, beszélgettek. A két fiú lihegve ráköszönt egy japán srácra, akit egyáltalán nem ismertek, csak köszöntek neki. Ő mosolyogva visszaköszönt, megkérdezte a fiúktól, hogy hogy vannak, mire csak annyit feleltek egyszerre kimondva, 'Jól vagyunk, köszönjük." - majd egymásra néztek, pacsiztak, és megcsípték egymást karját. Szerencsét jelentett. Tovább gyalogoltak. Mélyeket szippantottak a friss esőverte levegőből, füvek, levelek, fák illatából, mire Jordan megállt hirtelen.
-Mi van, nehezebb a séta, mint a futás?
Jordan nem felelt konkrétan, csak annyit mormolt egy, hogy 'Haha', miközben elfordult, és ügyet sem vetve testvérére, egy sötét, tetővel eltakart mellékutca felé kezdett rohanni. Kihalt terület, csak az eső zúgott visszhangosan. Jasper követte, már amennyire csak tudta, egészen addig, míg teljesen el nem nyelte a sötét. Előkapta gyorsan telefonját, hogy fényt adjon, de nem engedett több látóteret a nagy semminél. Jordan nem tudta, miért rohant oda be, de most már bizonyos mértékben eluralkodott rajta a félelem, most, hogy reszketve öntudatára ébredt a mély sötétség közepén. Ekkor valaki felszisszent. Jordan összerezzent, de nyugtatta magát, hogy biztosan testvére szórakozik, így elindult a másik irányba a főutcáról beszűrődő nagyon gyenge, nagyon halovány fény felé, és közben mondta magabiztosan: - Jasper?
De újra furcsa hangot hallott, és egy furcsa kattogást is. A kattanás irányába kapta fejét: egy öngyújtó lángja, amely bevilágítja gazdája arcát. Annak az őszes, hosszú hajú, nagy fehér szakállas embernek, akinek egész teste vízben ázott és úszott, és... és vérben!
-Megtá...Megtámadtak.Segíts!Segíts,kérlek!
-Basszus! Basszus, segítség! - mondta szinte csak magának, de a következőt már ordította torka szakadtából. - SEGÍTSEN MÁR VALAKI!
Jasper erre felkapta a fejét, és elindult a hang irányába, majd kicsit közelebb érve, rohanás közben meglátta az öngyújtó gyengéden pislákoló fényét, így annak irányába indult meg félve, igen, kissé félve... Arra ért oda, hogy Jordan kezei véresek, mert a férfit vizsgálja. Egy hatalmas vágás a hasán, egy mély metszés a gyomron, és egy pár tűszúrás a nyakon.
-Mi történt? - eszmélt fel, és kérdezte aggódóan Jasper.
-Nem..Nem tudja. Nem tudom én sem, nem tudjuk. Bassza meg, hívj mentőt! HÍVJ MÁR MENTŐT! - Jordan újra ordított, idegesen, kapkodva próbálta megmenteni az öregember életét... De mindhiába. Bár a mentők kiértek néhány perc múlva, az öregember a kórházban, egyből a megérkezés után belehalt sérüléseibe. Az orvosoknak azt mondta, hogy 'nem ember támadta meg', ők meg persze kiröhögték, és akkor még úgy tűnt, hogy túléli, hogy van arra is esély, hogy túlélheti, de egyszer csak, hopp. Meghalt.. Egyébként alkoholt találtak a vérében, ennek köszönhetően hallucinálhatott. De soha nem derült ki az igazság, sem Jordannak, sem a mentősöknek nem mondta el, hogy mi történt vele aznap, miféle dolog támadhatta meg...
Jasper felhajtotta utolsó korty kávéját is a pöttyös bögréből, és kivitte, hogy az asztalra helyezhesse. A telefonjára pillantott, és reflexszerű mozdulattal Jordan számát pötyögte be, tárcsázta. Az hétszer egymás után kicsöngött, de semmi válasz. Jasper ijedten, aggódva sétált még egy sikertelen telefonhívás próbálkozás után a kabátfogashoz, magára vette szűk, de meleg kék dzsekijét, felhúzta a vastag, sima talpú túracipőt, ami kék és fekete csíkokkal volt végighúzva, kisétált az ajtón, bezárta azt, a kulcsot elrakta a bal első kabátzsebébe, onnan nehezen vesztheti el, majd elindult tök véletlen irányba, a kollégium épületétől az egyből balra eső sarkon fordult be, amelynek az utcának a neve, bár Jasper ezt nem olvasta el, Wornew Street volt..
---...TO BE CONTINUED...---
Nagy család voltak... Békés, boldog család, az átlagos jó család fajtájából, de mégis különlegesnek érezték magukat. Jasper fejében régi szép emlékek tomboltak fel, olyanok, amelyek némi misztikumot, furcsa dolgot jelentettek.
Egy nap, amikor a madárcsicsergés és a barátok üdvözletei közt sétáltak Black Forestben, egy hosszú úton, és éppen azt beszélték, mi lesz, mennyire jó lesz, ha egyszer lesz autójuk, eleredt az eső.
-Miért pont szürke autó, Jordan?
-Miért ne? - adta ki Jordan a logikus választ, és nevettek. Először ügyet sem vetettek az időjárás hirtelen változására, de kénytelenek voltak egy fa alá húzódni. Azt gondolták, hogy csak futózápor, de mikor 15 percen keresztül eredmény nélkül várakoztak, hogy elálljon, a két srác összenézett, mintha valami telepátia folyamán most mindketten közölnék a másikkal gondolatukat, ötletüket.
-Jó. Három, kettő... egy! - kiáltotta el magát Jordan és futásnak eredt, hiszen be kellett érni Jaspert, aki már kettőnél elindult. Jól futottak mindketten, Black Forestben kézilabdáztak, de az amerikai futball sem állt tőlük távol. Tüdejük egészen a Wornew Street fekete és sárga turistákkal teli sétálóutcáig bírta. Ott megálltak, és látták, hogy az emberek az eső ellenére sem mentek haza, csak kissé széjjelebb széledtek, és érdeklődve nézelődtek a boltok között, beszélgettek. A két fiú lihegve ráköszönt egy japán srácra, akit egyáltalán nem ismertek, csak köszöntek neki. Ő mosolyogva visszaköszönt, megkérdezte a fiúktól, hogy hogy vannak, mire csak annyit feleltek egyszerre kimondva, 'Jól vagyunk, köszönjük." - majd egymásra néztek, pacsiztak, és megcsípték egymást karját. Szerencsét jelentett. Tovább gyalogoltak. Mélyeket szippantottak a friss esőverte levegőből, füvek, levelek, fák illatából, mire Jordan megállt hirtelen.
-Mi van, nehezebb a séta, mint a futás?
Jordan nem felelt konkrétan, csak annyit mormolt egy, hogy 'Haha', miközben elfordult, és ügyet sem vetve testvérére, egy sötét, tetővel eltakart mellékutca felé kezdett rohanni. Kihalt terület, csak az eső zúgott visszhangosan. Jasper követte, már amennyire csak tudta, egészen addig, míg teljesen el nem nyelte a sötét. Előkapta gyorsan telefonját, hogy fényt adjon, de nem engedett több látóteret a nagy semminél. Jordan nem tudta, miért rohant oda be, de most már bizonyos mértékben eluralkodott rajta a félelem, most, hogy reszketve öntudatára ébredt a mély sötétség közepén. Ekkor valaki felszisszent. Jordan összerezzent, de nyugtatta magát, hogy biztosan testvére szórakozik, így elindult a másik irányba a főutcáról beszűrődő nagyon gyenge, nagyon halovány fény felé, és közben mondta magabiztosan: - Jasper?
De újra furcsa hangot hallott, és egy furcsa kattogást is. A kattanás irányába kapta fejét: egy öngyújtó lángja, amely bevilágítja gazdája arcát. Annak az őszes, hosszú hajú, nagy fehér szakállas embernek, akinek egész teste vízben ázott és úszott, és... és vérben!
-Megtá...Megtámadtak.Segíts!Segíts,kérlek!
-Basszus! Basszus, segítség! - mondta szinte csak magának, de a következőt már ordította torka szakadtából. - SEGÍTSEN MÁR VALAKI!
Jasper erre felkapta a fejét, és elindult a hang irányába, majd kicsit közelebb érve, rohanás közben meglátta az öngyújtó gyengéden pislákoló fényét, így annak irányába indult meg félve, igen, kissé félve... Arra ért oda, hogy Jordan kezei véresek, mert a férfit vizsgálja. Egy hatalmas vágás a hasán, egy mély metszés a gyomron, és egy pár tűszúrás a nyakon.
-Mi történt? - eszmélt fel, és kérdezte aggódóan Jasper.
-Nem..Nem tudja. Nem tudom én sem, nem tudjuk. Bassza meg, hívj mentőt! HÍVJ MÁR MENTŐT! - Jordan újra ordított, idegesen, kapkodva próbálta megmenteni az öregember életét... De mindhiába. Bár a mentők kiértek néhány perc múlva, az öregember a kórházban, egyből a megérkezés után belehalt sérüléseibe. Az orvosoknak azt mondta, hogy 'nem ember támadta meg', ők meg persze kiröhögték, és akkor még úgy tűnt, hogy túléli, hogy van arra is esély, hogy túlélheti, de egyszer csak, hopp. Meghalt.. Egyébként alkoholt találtak a vérében, ennek köszönhetően hallucinálhatott. De soha nem derült ki az igazság, sem Jordannak, sem a mentősöknek nem mondta el, hogy mi történt vele aznap, miféle dolog támadhatta meg...
Jasper felhajtotta utolsó korty kávéját is a pöttyös bögréből, és kivitte, hogy az asztalra helyezhesse. A telefonjára pillantott, és reflexszerű mozdulattal Jordan számát pötyögte be, tárcsázta. Az hétszer egymás után kicsöngött, de semmi válasz. Jasper ijedten, aggódva sétált még egy sikertelen telefonhívás próbálkozás után a kabátfogashoz, magára vette szűk, de meleg kék dzsekijét, felhúzta a vastag, sima talpú túracipőt, ami kék és fekete csíkokkal volt végighúzva, kisétált az ajtón, bezárta azt, a kulcsot elrakta a bal első kabátzsebébe, onnan nehezen vesztheti el, majd elindult tök véletlen irányba, a kollégium épületétől az egyből balra eső sarkon fordult be, amelynek az utcának a neve, bár Jasper ezt nem olvasta el, Wornew Street volt..
---...TO BE CONTINUED...---
2014. november 4., kedd
2. Rész - Szürke...
Tíz... Kilenc... Nyolc... Hét... Hat... Öt... Négy... Három... Kettő... Egy... Kicsöngettek!
A legtöbb diák számára ez jelentette az utolsó óra végét. Hirtelen huppantak fel, meg sem várták a tanár befejező mondatát. Rövidesen már csak Jasper és Mr. Swall maradtak a többszörösen becsapott ajtó mögött.
-Mi a baj? - nézett föl vastag szemüvege mögül a tanárúr.
-Semmi, csak... csak nem is olyan rég... az első óra előtt... Belénk kötött két srác.
-Sejtem, hogy kik lehetnek azok - bólogatott Swall. - Magasak? - bólintott Jasper is. - Nagydarabok? Egy kicsit ki vannak gyúrva?
-Igen, igen... Ne nézzen engem egy árulkodós óvodásnak, de maga mondta reggel, hogy itt minden oké.. ehelyett, pár perccel az üdvözlet után majdnem ájultra vernek engem és a tesómat...
-Figyeljen, Jordan!
-Jasper vagyok...
-Igen, persze, Jasper.. Tehát, figyeljen! Az eset szerencsére kisebb-nagyobb probléma nélkül lezárult, nem lett maradandó bajotok, ugye? - ugrálta körbe az őszes férfi Jaspert és vizsgálgatta. - De az igazgatónőnek ettől függetlenül jelentheti.. jelentenie kell! Persze, persze, meg kell védeni magukat.. hisz még újak.. maguk még csak védtelen őzek a vad oroszlánok között a szavannán!
-Tanár úr! A szavannán nem élnek őzek...
-Persze, hogy nem élnek. Igen, persze, persze, tudom jól, hogy nem élnek... - csapta össze két tenyerét ez a bolondos, de mégis kedves ember. - Ó, Szent Máriám! Elkések a gyülekezetből! Holnap találkozunk, Jordan!
-Jasper vagyok... - de a tanár már nem is volt a teremben, magára hagyva Jaspert, aki nézte még néhány másodpercig az ablaküveget, amint a nemrégiben rákezdő esőcseppek megkopogtatják azt hevesen, majd ő is távozott.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *Jordan esőkabátján is kopogott az eső. Kint valósággal szakadt, és néha-néha egy mennydörgés és egy kék-fehér villámcsapás is baljósan aggattatta magára a 'tomboló vihar' kifejezést.
A fiú csak sétált lehajtott fejjel, a betont nézve, hallgatva a külvilágot. Egy-két autó zaját, a haragos időjárást, emberek susmogását... egyébként az utca, amin sétált, csendes volt, csak futózajként hatolt át rajta egy rég nem látott barát üdvözlése, vagy egy öreg néni tudakolózása a szomszédja tegnapi ebédje felől.
Jordan szerette az esőt. El tudott merengeni, és most sem történt másképp. Csak ment, amerre az esőverte betonút vezette, és gondolkodott. Gondolkodott szinte mindenen, amin csak lehet. Eszébe jutottak általános iskolai évei, amikor ugyanúgy megverték, beszólogattak neki. Akkor tűrte. És most is... Eszébe jutott, mennyire fájt minden egyes rohadt alkalom, amikor megütötték, és a mai is ott égett az agyában. És az orrában... Ki lehet az a Stefan? Azután, miután titokzatosan felszívódott, egész nap nem is látták. Sem ő, sem Jasper, legalábbis nem számolt be róla. Vajon miért lépett le olyan hamar? Vajon miért segített a két fiún, amikor bajban voltak, ha utána nem várt hálát, és eltűnt? KI LEHET Ő?
Jordan észre sem vette, hogy gondolataiba meredve már letért a főút melletti járdáról, és egy földes, most kissé sáros ösvényen haladt, de nem érdekelte, mikor felpillantott, hogy egy temető felé veszi az irányt.
A temető két részre osztódott egy romos templom által: egyik fala felől egy ápolt temető nyílt, mécsesekkel, és virágokkal, egy szűk útról leágazva pedig egy gazokkal befedett régi temető. Jordan átlépett a kapun, mély levegőt véve, és először csak felületesen sétált a sírok között, a neveket olvasta, és azon gondolkodott, mi lehetett azoknak az embereknek az utolsó gondoltaik...
Jackson Borini, élt 67 évet...
Wayne Boyle, élt 44 évet...
Látott egy friss, virággal körberakott sírt is, amire csak ennyi volt vésve: Gilbert...
Teljes csend ült a Holtak Mezején, Jordan gondolatait is hallani lehetett volna, amiből éppen elég cikázott a fejében, de felrezzenve mind elillant hirtelen, mikor szipogás ütötte meg a fülét. Halk szipogás, és egy bokor takarásából jött. Jordan jobbra lépett pár lépést, hogy a bokor mögé lásson, és egy szőkésbarna hajú lányt fedezett fel, egy égő mécsesekkel teli, hamuszürke sírkővel szemben térdelni. A leány néha megremegett, és egyre hangosabban sírt. Jordan arra gondolt, hogy biztosan most, nemrégiben veszthette el valakijét a lány, és lehet, hogy senkije sincs, Jordan meg éppen társaságra vágyott...
A vizes, száraz leveleken direkt hangosan lépkedett, hogy a lány ne ijedjen meg az érkező Jordantől. Megfordult és a fiúra nézett.
Jordant szinte elbűvölte a látvány... ahogy a könnyek lehulltak a lány sima arcán, ahogy beragyogták gyönyörű, smaragd-sötétzöld szemét, ahogy hosszú, átfagyott ujjait egymásba fonva simította kicsit kócos haját, szinte kedve lett volna egyből, úgy ismeretlenül lehajolni hozzá, és átölelni. Ehelyett csak némán figyelte. Némán figyelték egymást. A néma csendet egy alacsonyan elröppenő varjú, és annak hangos károgása szüntette meg. Mindketten felnéztek a sötét madárra, ami pár másodpercig még egy helyben csapdosott ráérősen szárnyaival, majd eltávozott, és az esőfüggönyön át a semmibe foszlott.
,,Szia! Az én nevem Jordan..." - nem, ezt még nem mondtam ki, gondolta magában Jordan, miután mély levegőt vett a beszédhez, de nem jött ki hang a torkán. ,,Na, majd most!"
-Szia! Jo.. Jordan va.. vagyok!
-Lizzie! - majdnem elcsuklott a lány hangja, úgyhogy elfordult, és újra a sírkőre pislogott, kipréselve könnyeit.
-Lizzie... Gyönyörű név... - mondta Jordan elbűvölve.
-Miért jöttél ide? - váltott témát, és hangnemet is a lány, köszönet nélkül.
-Tudom, milyen egyedül lenni... Én is magányos vagyok.
-Honnan veszed, hogy én..?
-Onnan, hogy csak te gyújtottál mécseseket. Csak te hoztál virágot.
-Ő volt a mindenem... -szólalt meg némi habozás után. - Nem törődtem vele eleget, nem, nem, én rontottam el, nem ő... - úgy tűnt az előbb, hogy kicsit megnyugszik, de újra sírásban tört ki, az égbolthoz hasonló síráshoz, vadul zokogott, úgy folytatta. - Én vagyok a hibás. Aznap... amikor beült az autóba, veszekedtem vele.. Semmiségen. Azon, hogy nem kellene mindig dolgoznia. De már.. már megbántam. Hiányzik, hogy ahogy kattog a laptopja billentyűzetével, ahogy hozzám bújik éjjel, ahogy melegít és ahogy veszekszünk, az is hiányzik. Az elején, 3-4 éve, azt hittem, hogy soha nem lesz az enyém. De megszereztem, mert küzdöttem érte. Aztán nézd meg, felidegesítettem, és.. ezzel szinte elküldtem.. eldobtam magamtól.
-Nem.. nem a te hibád - Jordan meghatódott, és nem takargatta a bal szeméből kicsorgó könnycseppet.
-De! Miattam ment el, elküldtem, de nem tudom elengedni. Még mindig itt él bennem, a szép szeme, a cuki hangja. Még mindig úgy érzem, mintha velem lenne, de nincsen... Hiszen itt van, itt fekszik, és már nem lélegzik, nem beszél hozzám, nem ölel át... - mutatott a sírra Lizzie.
Jordan közelebb lépett. Lizzie haja csupa víz volt, minden mécses lángja fedetten hajladozott, dühösen lóbálta magát ide-oda a szélben, ami egyre csak tombolt, és erősödött. A fiú a követ is pontosabban megvizsgálta: Christian Mandel, élt 15 évet.
-Német?
-Amikor még én is ott laktam... akkor ismerkedtem meg vele. 12 éves voltam, Te Jó Isten! A fejembe vettem, hogy megszerzem, minden áron. Sokat szenvedtem miatta, sokat küzdöttem érte, de meglett!
-Ő még mindig szeret téged - mutatott Jordan a szürke felhők felé. - És figyel rád, Lizzie! Nem szeretné, ha bánkódnál miatta, hiszen az a múlté. Még mindig szeret, és ezért akar neked jót. Neked jó, ha sírsz? - elcsuklott Jordan hangja is...
-Ilyenkor jó! - Lizzie felállt, és kicsit megszédült a hirtelen mozdulattól, majdnem visszaesett a földre. Jordan kapta el, és vállánál fogva teremtett stabil helyzetet a lánynak. Az egyszínű fekete melegítőnadrág térd részére rátapadt a sár. Lizzie összehúzta szemöldökét, megtörölte csodaszép szemét, és kezét teljesen pulcsija ujjába dugva átölelte Jordant, s miközben a fiúban megfagyott a vér, tűzvörös arccal hallgatta, hogy a lány azt súgja: 'Köszönöm!'
De már az a bújócskát játszó napocska is eltűnt, nemcsak szégyenlősködött előbújni a szürke felhők mögül, de az eső még mindig szakadt. Jordan teljesen elfelejtette, hogy miért jött. Lizzie szemébe nézett, majd tovább ölelték egymást. Mintha forgott volna a föld... Több perc eltelt, egymás karjaiban biztonságban érezték magukat: nem zavart senkit sem a sötét, a csillagok ,,üdvözletére" sem szóltak semmit, szakadhatott rájuk az eső, csak egymás karjai léteztek, valami menedék, amik között gondolkodni lehet... Lizzie egy kicsit megnyugodhatott. Már értette, hogy nem az Ő hibájából halt meg Christian, hanem az miatt a részeg sofőr miatt, aki belé hajtott. Jordan pedig, miután kissé zavarban érezte magát, hogy ezt egy ,,újdonsült özveggyel" egy temetőben, de elkérte Lizzie telefonszámát, és engedélyt kért, hogy hazakísérhesse, akkor azt érezte, hogy nincsen egyedül. Lehet, hogy egyedül volt, de legalább az ellenkezőjét érezte, egyetlen egy idegen, újonnan megismert leányzó miatt.
Kisétáltak a temető kapuján. A sáros ösvény ugyanolyan nyugodtnak látszott, mint amikor Jordan egymagában sétált céltalanul, de most már megérte rajta átmenni... Szorosan egymás mellett gyalogoltak, egyenlőre egy szót sem szóltak, de Lizzie megtörte a csendet, talán a rendes, eredeti beszédhangjával, amit nem fojtogat a sírás:
-Jaaj, fázom!
Jordan nyelvére reflexből ráugrott a ,,Majd odaadom a pulóveremet...!" mondat, mikor velőtrázó sikoly rázta meg a fülüket. Egy nő fájdalmas, segélykérő sikolya...
---...TO BE CONTINUED...---
A legtöbb diák számára ez jelentette az utolsó óra végét. Hirtelen huppantak fel, meg sem várták a tanár befejező mondatát. Rövidesen már csak Jasper és Mr. Swall maradtak a többszörösen becsapott ajtó mögött.
-Mi a baj? - nézett föl vastag szemüvege mögül a tanárúr.
-Semmi, csak... csak nem is olyan rég... az első óra előtt... Belénk kötött két srác.
-Sejtem, hogy kik lehetnek azok - bólogatott Swall. - Magasak? - bólintott Jasper is. - Nagydarabok? Egy kicsit ki vannak gyúrva?
-Igen, igen... Ne nézzen engem egy árulkodós óvodásnak, de maga mondta reggel, hogy itt minden oké.. ehelyett, pár perccel az üdvözlet után majdnem ájultra vernek engem és a tesómat...
-Figyeljen, Jordan!
-Jasper vagyok...
-Igen, persze, Jasper.. Tehát, figyeljen! Az eset szerencsére kisebb-nagyobb probléma nélkül lezárult, nem lett maradandó bajotok, ugye? - ugrálta körbe az őszes férfi Jaspert és vizsgálgatta. - De az igazgatónőnek ettől függetlenül jelentheti.. jelentenie kell! Persze, persze, meg kell védeni magukat.. hisz még újak.. maguk még csak védtelen őzek a vad oroszlánok között a szavannán!
-Tanár úr! A szavannán nem élnek őzek...
-Persze, hogy nem élnek. Igen, persze, persze, tudom jól, hogy nem élnek... - csapta össze két tenyerét ez a bolondos, de mégis kedves ember. - Ó, Szent Máriám! Elkések a gyülekezetből! Holnap találkozunk, Jordan!
-Jasper vagyok... - de a tanár már nem is volt a teremben, magára hagyva Jaspert, aki nézte még néhány másodpercig az ablaküveget, amint a nemrégiben rákezdő esőcseppek megkopogtatják azt hevesen, majd ő is távozott.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *Jordan esőkabátján is kopogott az eső. Kint valósággal szakadt, és néha-néha egy mennydörgés és egy kék-fehér villámcsapás is baljósan aggattatta magára a 'tomboló vihar' kifejezést.
A fiú csak sétált lehajtott fejjel, a betont nézve, hallgatva a külvilágot. Egy-két autó zaját, a haragos időjárást, emberek susmogását... egyébként az utca, amin sétált, csendes volt, csak futózajként hatolt át rajta egy rég nem látott barát üdvözlése, vagy egy öreg néni tudakolózása a szomszédja tegnapi ebédje felől.
Jordan szerette az esőt. El tudott merengeni, és most sem történt másképp. Csak ment, amerre az esőverte betonút vezette, és gondolkodott. Gondolkodott szinte mindenen, amin csak lehet. Eszébe jutottak általános iskolai évei, amikor ugyanúgy megverték, beszólogattak neki. Akkor tűrte. És most is... Eszébe jutott, mennyire fájt minden egyes rohadt alkalom, amikor megütötték, és a mai is ott égett az agyában. És az orrában... Ki lehet az a Stefan? Azután, miután titokzatosan felszívódott, egész nap nem is látták. Sem ő, sem Jasper, legalábbis nem számolt be róla. Vajon miért lépett le olyan hamar? Vajon miért segített a két fiún, amikor bajban voltak, ha utána nem várt hálát, és eltűnt? KI LEHET Ő?
Jordan észre sem vette, hogy gondolataiba meredve már letért a főút melletti járdáról, és egy földes, most kissé sáros ösvényen haladt, de nem érdekelte, mikor felpillantott, hogy egy temető felé veszi az irányt.
A temető két részre osztódott egy romos templom által: egyik fala felől egy ápolt temető nyílt, mécsesekkel, és virágokkal, egy szűk útról leágazva pedig egy gazokkal befedett régi temető. Jordan átlépett a kapun, mély levegőt véve, és először csak felületesen sétált a sírok között, a neveket olvasta, és azon gondolkodott, mi lehetett azoknak az embereknek az utolsó gondoltaik...
Jackson Borini, élt 67 évet...
Wayne Boyle, élt 44 évet...
Látott egy friss, virággal körberakott sírt is, amire csak ennyi volt vésve: Gilbert...
Teljes csend ült a Holtak Mezején, Jordan gondolatait is hallani lehetett volna, amiből éppen elég cikázott a fejében, de felrezzenve mind elillant hirtelen, mikor szipogás ütötte meg a fülét. Halk szipogás, és egy bokor takarásából jött. Jordan jobbra lépett pár lépést, hogy a bokor mögé lásson, és egy szőkésbarna hajú lányt fedezett fel, egy égő mécsesekkel teli, hamuszürke sírkővel szemben térdelni. A leány néha megremegett, és egyre hangosabban sírt. Jordan arra gondolt, hogy biztosan most, nemrégiben veszthette el valakijét a lány, és lehet, hogy senkije sincs, Jordan meg éppen társaságra vágyott...
A vizes, száraz leveleken direkt hangosan lépkedett, hogy a lány ne ijedjen meg az érkező Jordantől. Megfordult és a fiúra nézett.
Jordant szinte elbűvölte a látvány... ahogy a könnyek lehulltak a lány sima arcán, ahogy beragyogták gyönyörű, smaragd-sötétzöld szemét, ahogy hosszú, átfagyott ujjait egymásba fonva simította kicsit kócos haját, szinte kedve lett volna egyből, úgy ismeretlenül lehajolni hozzá, és átölelni. Ehelyett csak némán figyelte. Némán figyelték egymást. A néma csendet egy alacsonyan elröppenő varjú, és annak hangos károgása szüntette meg. Mindketten felnéztek a sötét madárra, ami pár másodpercig még egy helyben csapdosott ráérősen szárnyaival, majd eltávozott, és az esőfüggönyön át a semmibe foszlott.
,,Szia! Az én nevem Jordan..." - nem, ezt még nem mondtam ki, gondolta magában Jordan, miután mély levegőt vett a beszédhez, de nem jött ki hang a torkán. ,,Na, majd most!"
-Szia! Jo.. Jordan va.. vagyok!
-Lizzie! - majdnem elcsuklott a lány hangja, úgyhogy elfordult, és újra a sírkőre pislogott, kipréselve könnyeit.
-Lizzie... Gyönyörű név... - mondta Jordan elbűvölve.
-Miért jöttél ide? - váltott témát, és hangnemet is a lány, köszönet nélkül.
-Tudom, milyen egyedül lenni... Én is magányos vagyok.
-Honnan veszed, hogy én..?
-Onnan, hogy csak te gyújtottál mécseseket. Csak te hoztál virágot.
-Ő volt a mindenem... -szólalt meg némi habozás után. - Nem törődtem vele eleget, nem, nem, én rontottam el, nem ő... - úgy tűnt az előbb, hogy kicsit megnyugszik, de újra sírásban tört ki, az égbolthoz hasonló síráshoz, vadul zokogott, úgy folytatta. - Én vagyok a hibás. Aznap... amikor beült az autóba, veszekedtem vele.. Semmiségen. Azon, hogy nem kellene mindig dolgoznia. De már.. már megbántam. Hiányzik, hogy ahogy kattog a laptopja billentyűzetével, ahogy hozzám bújik éjjel, ahogy melegít és ahogy veszekszünk, az is hiányzik. Az elején, 3-4 éve, azt hittem, hogy soha nem lesz az enyém. De megszereztem, mert küzdöttem érte. Aztán nézd meg, felidegesítettem, és.. ezzel szinte elküldtem.. eldobtam magamtól.
-Nem.. nem a te hibád - Jordan meghatódott, és nem takargatta a bal szeméből kicsorgó könnycseppet.
-De! Miattam ment el, elküldtem, de nem tudom elengedni. Még mindig itt él bennem, a szép szeme, a cuki hangja. Még mindig úgy érzem, mintha velem lenne, de nincsen... Hiszen itt van, itt fekszik, és már nem lélegzik, nem beszél hozzám, nem ölel át... - mutatott a sírra Lizzie.
Jordan közelebb lépett. Lizzie haja csupa víz volt, minden mécses lángja fedetten hajladozott, dühösen lóbálta magát ide-oda a szélben, ami egyre csak tombolt, és erősödött. A fiú a követ is pontosabban megvizsgálta: Christian Mandel, élt 15 évet.
-Német?
-Amikor még én is ott laktam... akkor ismerkedtem meg vele. 12 éves voltam, Te Jó Isten! A fejembe vettem, hogy megszerzem, minden áron. Sokat szenvedtem miatta, sokat küzdöttem érte, de meglett!
-Ő még mindig szeret téged - mutatott Jordan a szürke felhők felé. - És figyel rád, Lizzie! Nem szeretné, ha bánkódnál miatta, hiszen az a múlté. Még mindig szeret, és ezért akar neked jót. Neked jó, ha sírsz? - elcsuklott Jordan hangja is...
-Ilyenkor jó! - Lizzie felállt, és kicsit megszédült a hirtelen mozdulattól, majdnem visszaesett a földre. Jordan kapta el, és vállánál fogva teremtett stabil helyzetet a lánynak. Az egyszínű fekete melegítőnadrág térd részére rátapadt a sár. Lizzie összehúzta szemöldökét, megtörölte csodaszép szemét, és kezét teljesen pulcsija ujjába dugva átölelte Jordant, s miközben a fiúban megfagyott a vér, tűzvörös arccal hallgatta, hogy a lány azt súgja: 'Köszönöm!'
De már az a bújócskát játszó napocska is eltűnt, nemcsak szégyenlősködött előbújni a szürke felhők mögül, de az eső még mindig szakadt. Jordan teljesen elfelejtette, hogy miért jött. Lizzie szemébe nézett, majd tovább ölelték egymást. Mintha forgott volna a föld... Több perc eltelt, egymás karjaiban biztonságban érezték magukat: nem zavart senkit sem a sötét, a csillagok ,,üdvözletére" sem szóltak semmit, szakadhatott rájuk az eső, csak egymás karjai léteztek, valami menedék, amik között gondolkodni lehet... Lizzie egy kicsit megnyugodhatott. Már értette, hogy nem az Ő hibájából halt meg Christian, hanem az miatt a részeg sofőr miatt, aki belé hajtott. Jordan pedig, miután kissé zavarban érezte magát, hogy ezt egy ,,újdonsült özveggyel" egy temetőben, de elkérte Lizzie telefonszámát, és engedélyt kért, hogy hazakísérhesse, akkor azt érezte, hogy nincsen egyedül. Lehet, hogy egyedül volt, de legalább az ellenkezőjét érezte, egyetlen egy idegen, újonnan megismert leányzó miatt.
Kisétáltak a temető kapuján. A sáros ösvény ugyanolyan nyugodtnak látszott, mint amikor Jordan egymagában sétált céltalanul, de most már megérte rajta átmenni... Szorosan egymás mellett gyalogoltak, egyenlőre egy szót sem szóltak, de Lizzie megtörte a csendet, talán a rendes, eredeti beszédhangjával, amit nem fojtogat a sírás:
-Jaaj, fázom!
Jordan nyelvére reflexből ráugrott a ,,Majd odaadom a pulóveremet...!" mondat, mikor velőtrázó sikoly rázta meg a fülüket. Egy nő fájdalmas, segélykérő sikolya...
---...TO BE CONTINUED...---
2014. november 2., vasárnap
1. Rész - A város szíve...
Jasper a nappal együtt ébredt, testvérére még várnia kellett vagy fél órát, mire magához tér, és egy kávéval elindítsák a napot. Majd felöltözve, összepakolva elindították a motort is, már az autóban ültek, és az őszi, fáradt reggeli napsugarak közt robogtak, egészen a középiskoláig.
-Ez... Mystic Falls... - mondta csodálkozva Jordan.
-Nem mondod?! - vette viccesre a hangsúlyt Jasper, majd lekanyarodott a főútról, ahonnan már csak 2-3 utcányira állt az a nagy, régies épület, aminek folyosói az emeleten is körbe-körbe cikáztak, hogy kör alakú boltívet alakítson ki az amúgy csúcsosodó tetejű iskolának. Az alap színén, a halovány szürke köveken már néhol téglák vették át a szerepet, graffitik az eldugottabb helyeken, de az összképet tarkították még fák, bokrok, melyek most kezdtek el búcsúzni zöld leveleiktől, illetve egy mesterséges virágoskert, de hogy mi a frásznak, azt még a készítője sem tudhatja, hiszen mindenki csak úgy elsétált mellette. Jordan talán egyedül lehetett kivétel, hiszen ő egy másodpercre megállt, és elmormolt egy 'Hűhá'-t, majd követte testvérét az épület előterébe.
Morajló tömeg, mindenki beszélgetett, vagy telefonon, vagy csapatokba verődve, de Jordan és Jasper egymás mellett sétáltak egy szót sem szólva. A rengeteg diák között ütközgetve haladtak, míg bele nem ütköztek egy magas, nagykeretes szemüvegű, őszes emberbe, aki valószínűleg inkább tanár, mint diák.
-Áh, az új srácok! Tudják, - vette fel Jordan és Jasper rohanó gyaloglását a zajos teremben a tömeg között - tudják, az új srácokat mindig nagyon kedvesen fogadjuk. Persze, történtek már verekedések, hogy valakinek nem tetszett egy-egy új gyerek stílusa, de az régen történt már... Mostanra sokkal jobban odafigyelünk. Egyébként, rajtatok kívül senki nem csatlakozott idén a tanulók új körébe, szóval, legyetek üdvözölve a Mystic Falls szívében elhelyezkedő iskolában! - a tanárúr megfordult, úgy beszélt Jasperékhez, és miközben az üdvözlet közben széttárta kezeit, véletlen fejbe vágott egy alacsony, vörös hajú leányt.
-Ó, menjetek csak! Az igazgató biztosan vár már rátok... - vetette oda Jaspernek. - Jaj, kislány, bocsáss meg, sajnálom! Véletlen volt, nem láttam, hogy.......
És a tanár hangja már túl messzinek tűnt ahhoz, hogy Jordanék hallják, hogyan próbál bocsánatot kérni a vörös ,,kislánytól". Inkább összenéztek, nevettek egy sort, majd mentek tovább. Az igazgatói iroda túlságosan is hirtelen kanyarodott el jobbra, tehát egy rohanó diák még az íves kanyar előtt a falnak csapódott volna, de Jordanék nem; ők sasszemekkel figyeltek mindent és mindenkit, megjegyezték az apró részleteket, hiszen tudták, hogy a későbbiekben szükségük lehet rá, leginkább az elkövetkezendő egy évben.
-Te kopogsz, én beszélek! - lépett hátrébb a vékony, sötétbarna faajtótól Jordan. Jasper egy szó nélkül kopogtatott, és talán a 'Kopp-Kopp'-al egy ütemre csendült fel egy vékony, kedves hangon az a szó, hogy 'Gyere!'. Jordan hallgatott előbb az utasításra, testvérét megelőzve beugrott a küszöbön, és üdvözölte az igazgatónőt. Jasper is csatlakozott, becsukta maga után az ajtót, majd köszönt.
Az igazgatónő irodája a maga módján zsúfoltnak tűnt, hiszen alig látszott valami a hófehérre meszelt falból, hisz mindenhol portrék, fényképek, festmények lógtak, némelyik egymásba ütközve, annyira nem szorult neki hely. A terem egyébként eléggé nagy volt, kényelmesen elfért benne az íróasztal, rajta papírok halmai, két szekrény egy-egy sarokban, egy hűtő, egy polc, roskadásig megrakva könyvekkel -Jordan szeme ezen akadt meg először csodálkozóan-, Jasper pedig inkább egy mennyezetről leereszkedő fokhagyma-füzérre bámult szinte tátott szájjal.
-Jordan, és Jasper McCarthy... Két új fiú. Az órarendjeiket most átadom - ezzel a fiókjában kotorászás után átnyújtott két zöldes kemény papírt, amire rá volt írva, hogy mikor, s melyik teremben jelenjünk meg. - A házirendet megértették a beiratkozáskor, igaz? - az igazgatónő hangja gépiesen, de mégis kedvesen csengett.
Jasper csak bólintott, Jordan még mindig a könyveket nézte, és kifelé álló részükről mutatóujjával lesöpörte a port.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *
Megszólalt a csengő, és a nagy tömeg ugyanolyan robajjal zúdult befelé a termekbe, ahogyan kifelé is. Jordan és Jasper még mindig egymást követve rohantak a történelem terem felé, mikor két magas, nagydarab srác elállta az útjukat. Az egyik leszólta Jordan haját.
-És neked ahhoz mi közöd van? - védte be Jasper.
-Hozzád ki szólt? - szólt az egyik srác és megragadta Jasper pulcsijának nyakát, mire Jordan teljes erejéből meglökte azt, de a társa behúzott egy nagyot Jordannak. Jordan az orrát tapogatva hajolt le a szemüvegéért, de most egy rúgás érte, így teljesen a földre került. Röviddel ezután Jasper is melléhullott, és Jordan eltompulva hallotta, amint az egyik srác gúnyos hangsúllyal azt kérdezi: ,,Van nálatok pénz?" Ezután a másik nevetését vélte felfedezni. De egyszer csak egy harmadik hang is feltűnt a távolból, legalábbis Jordan onnan hallotta:
-Mert ha nincs? - tökéletesen nyugodt hang volt, ami betöltötte az egész üres folyosót, és hallatára egyből elnémult az idegesítő nevetés. Jordan, amennyire tudott, szédelegve felpillantott. Egy kb. 180 centis, magas, stílusosan vagány, barna hajú fiút látott, tiszta farmernadrágot viselt, és vékony bőrdzsekit húzott rövidujjú, sötétfekete pólójára. Tekintete nyugodtan pásztázta a két elnémult srácot, de kékeszöld szemei idegesen szórták a szikrákat. Egy hihetetlenül hirtelen mozdulattal elkapta az egyiket, ahogyan az tette Jasperrel, és a lehető legmesszebbre lökte, ugyanezt a másikkal, aki remegett. A titokzatos ,,megmentő" nézte, ahogy vissza-visszapillantva elszaladnak, és eltűnnek a folyosó végén, majd nyugodt léptekkel Jasperhez lépett, kezet nyújtott neki, és felsegítette. Jordan addigra már magától is felkelt, és csodálkozva méregette a fiút, miközben vérző orrához tartott egy zsebkendőt.
-Éb Jordab bagyok. Ő az ubokatestbérem, Jasber - mutogatott testvérére.
-Ste.. Stefan - mondta nyugodtan, de mikor tekintete Jordanre tévedt, ez a nyugodtság, mintha köddé vált volna. Elkapta fejét a másik irányba, és Jasperre mosolygott. Intett a két fiúnak, majd eltávozott egyetlen szó nélkül.
-Ez eléggé... furcsa.. erőltetett volt - kezdte Jasper, Jordan felé fordulva. - Meg sem köszöntük. Oh, Stefan, várj! Köszö... - egy másodpercig futva Stefan felé indult, de meglepetten vette észre, hogy Stefan felszívódott, eltűnt a folyosóról, és már csak ketten álltak ott. A testvérpár. Két új diák ebben a nagy, régi iskolában: Jordan, és Jasper McCarthy...
-Ez... Mystic Falls... - mondta csodálkozva Jordan.
-Nem mondod?! - vette viccesre a hangsúlyt Jasper, majd lekanyarodott a főútról, ahonnan már csak 2-3 utcányira állt az a nagy, régies épület, aminek folyosói az emeleten is körbe-körbe cikáztak, hogy kör alakú boltívet alakítson ki az amúgy csúcsosodó tetejű iskolának. Az alap színén, a halovány szürke köveken már néhol téglák vették át a szerepet, graffitik az eldugottabb helyeken, de az összképet tarkították még fák, bokrok, melyek most kezdtek el búcsúzni zöld leveleiktől, illetve egy mesterséges virágoskert, de hogy mi a frásznak, azt még a készítője sem tudhatja, hiszen mindenki csak úgy elsétált mellette. Jordan talán egyedül lehetett kivétel, hiszen ő egy másodpercre megállt, és elmormolt egy 'Hűhá'-t, majd követte testvérét az épület előterébe.
Morajló tömeg, mindenki beszélgetett, vagy telefonon, vagy csapatokba verődve, de Jordan és Jasper egymás mellett sétáltak egy szót sem szólva. A rengeteg diák között ütközgetve haladtak, míg bele nem ütköztek egy magas, nagykeretes szemüvegű, őszes emberbe, aki valószínűleg inkább tanár, mint diák.
-Áh, az új srácok! Tudják, - vette fel Jordan és Jasper rohanó gyaloglását a zajos teremben a tömeg között - tudják, az új srácokat mindig nagyon kedvesen fogadjuk. Persze, történtek már verekedések, hogy valakinek nem tetszett egy-egy új gyerek stílusa, de az régen történt már... Mostanra sokkal jobban odafigyelünk. Egyébként, rajtatok kívül senki nem csatlakozott idén a tanulók új körébe, szóval, legyetek üdvözölve a Mystic Falls szívében elhelyezkedő iskolában! - a tanárúr megfordult, úgy beszélt Jasperékhez, és miközben az üdvözlet közben széttárta kezeit, véletlen fejbe vágott egy alacsony, vörös hajú leányt.
-Ó, menjetek csak! Az igazgató biztosan vár már rátok... - vetette oda Jaspernek. - Jaj, kislány, bocsáss meg, sajnálom! Véletlen volt, nem láttam, hogy.......
És a tanár hangja már túl messzinek tűnt ahhoz, hogy Jordanék hallják, hogyan próbál bocsánatot kérni a vörös ,,kislánytól". Inkább összenéztek, nevettek egy sort, majd mentek tovább. Az igazgatói iroda túlságosan is hirtelen kanyarodott el jobbra, tehát egy rohanó diák még az íves kanyar előtt a falnak csapódott volna, de Jordanék nem; ők sasszemekkel figyeltek mindent és mindenkit, megjegyezték az apró részleteket, hiszen tudták, hogy a későbbiekben szükségük lehet rá, leginkább az elkövetkezendő egy évben.
-Te kopogsz, én beszélek! - lépett hátrébb a vékony, sötétbarna faajtótól Jordan. Jasper egy szó nélkül kopogtatott, és talán a 'Kopp-Kopp'-al egy ütemre csendült fel egy vékony, kedves hangon az a szó, hogy 'Gyere!'. Jordan hallgatott előbb az utasításra, testvérét megelőzve beugrott a küszöbön, és üdvözölte az igazgatónőt. Jasper is csatlakozott, becsukta maga után az ajtót, majd köszönt.
Az igazgatónő irodája a maga módján zsúfoltnak tűnt, hiszen alig látszott valami a hófehérre meszelt falból, hisz mindenhol portrék, fényképek, festmények lógtak, némelyik egymásba ütközve, annyira nem szorult neki hely. A terem egyébként eléggé nagy volt, kényelmesen elfért benne az íróasztal, rajta papírok halmai, két szekrény egy-egy sarokban, egy hűtő, egy polc, roskadásig megrakva könyvekkel -Jordan szeme ezen akadt meg először csodálkozóan-, Jasper pedig inkább egy mennyezetről leereszkedő fokhagyma-füzérre bámult szinte tátott szájjal.
-Jordan, és Jasper McCarthy... Két új fiú. Az órarendjeiket most átadom - ezzel a fiókjában kotorászás után átnyújtott két zöldes kemény papírt, amire rá volt írva, hogy mikor, s melyik teremben jelenjünk meg. - A házirendet megértették a beiratkozáskor, igaz? - az igazgatónő hangja gépiesen, de mégis kedvesen csengett.
Jasper csak bólintott, Jordan még mindig a könyveket nézte, és kifelé álló részükről mutatóujjával lesöpörte a port.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *
Megszólalt a csengő, és a nagy tömeg ugyanolyan robajjal zúdult befelé a termekbe, ahogyan kifelé is. Jordan és Jasper még mindig egymást követve rohantak a történelem terem felé, mikor két magas, nagydarab srác elállta az útjukat. Az egyik leszólta Jordan haját.
-És neked ahhoz mi közöd van? - védte be Jasper.
-Hozzád ki szólt? - szólt az egyik srác és megragadta Jasper pulcsijának nyakát, mire Jordan teljes erejéből meglökte azt, de a társa behúzott egy nagyot Jordannak. Jordan az orrát tapogatva hajolt le a szemüvegéért, de most egy rúgás érte, így teljesen a földre került. Röviddel ezután Jasper is melléhullott, és Jordan eltompulva hallotta, amint az egyik srác gúnyos hangsúllyal azt kérdezi: ,,Van nálatok pénz?" Ezután a másik nevetését vélte felfedezni. De egyszer csak egy harmadik hang is feltűnt a távolból, legalábbis Jordan onnan hallotta:
-Mert ha nincs? - tökéletesen nyugodt hang volt, ami betöltötte az egész üres folyosót, és hallatára egyből elnémult az idegesítő nevetés. Jordan, amennyire tudott, szédelegve felpillantott. Egy kb. 180 centis, magas, stílusosan vagány, barna hajú fiút látott, tiszta farmernadrágot viselt, és vékony bőrdzsekit húzott rövidujjú, sötétfekete pólójára. Tekintete nyugodtan pásztázta a két elnémult srácot, de kékeszöld szemei idegesen szórták a szikrákat. Egy hihetetlenül hirtelen mozdulattal elkapta az egyiket, ahogyan az tette Jasperrel, és a lehető legmesszebbre lökte, ugyanezt a másikkal, aki remegett. A titokzatos ,,megmentő" nézte, ahogy vissza-visszapillantva elszaladnak, és eltűnnek a folyosó végén, majd nyugodt léptekkel Jasperhez lépett, kezet nyújtott neki, és felsegítette. Jordan addigra már magától is felkelt, és csodálkozva méregette a fiút, miközben vérző orrához tartott egy zsebkendőt.
-Éb Jordab bagyok. Ő az ubokatestbérem, Jasber - mutogatott testvérére.
-Ste.. Stefan - mondta nyugodtan, de mikor tekintete Jordanre tévedt, ez a nyugodtság, mintha köddé vált volna. Elkapta fejét a másik irányba, és Jasperre mosolygott. Intett a két fiúnak, majd eltávozott egyetlen szó nélkül.
-Ez eléggé... furcsa.. erőltetett volt - kezdte Jasper, Jordan felé fordulva. - Meg sem köszöntük. Oh, Stefan, várj! Köszö... - egy másodpercig futva Stefan felé indult, de meglepetten vette észre, hogy Stefan felszívódott, eltűnt a folyosóról, és már csak ketten álltak ott. A testvérpár. Két új diák ebben a nagy, régi iskolában: Jordan, és Jasper McCarthy...
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)