2. Rész - Szürke...

Tíz... Kilenc... Nyolc... Hét... Hat... Öt... Négy... Három... Kettő... Egy... Kicsöngettek!

A legtöbb diák számára ez jelentette az utolsó óra végét. Hirtelen huppantak fel, meg sem várták a tanár befejező mondatát. Rövidesen már csak Jasper és Mr. Swall maradtak a többszörösen becsapott ajtó mögött.
-Mi a baj? - nézett föl vastag szemüvege mögül a tanárúr.
-Semmi, csak... csak nem is olyan rég... az első óra előtt... Belénk kötött két srác.
-Sejtem, hogy kik lehetnek azok - bólogatott Swall. - Magasak? - bólintott Jasper is. - Nagydarabok? Egy kicsit ki vannak gyúrva?
-Igen, igen... Ne nézzen engem egy árulkodós óvodásnak, de maga mondta reggel, hogy itt minden oké.. ehelyett, pár perccel az üdvözlet után majdnem ájultra vernek engem és a tesómat...
-Figyeljen, Jordan!
-Jasper vagyok...
-Igen, persze, Jasper.. Tehát, figyeljen! Az eset szerencsére kisebb-nagyobb probléma nélkül lezárult, nem lett maradandó bajotok, ugye? - ugrálta körbe az őszes férfi Jaspert és vizsgálgatta. - De az igazgatónőnek ettől függetlenül jelentheti.. jelentenie kell! Persze, persze, meg kell védeni magukat.. hisz még újak.. maguk még csak védtelen őzek a vad oroszlánok között a szavannán!
-Tanár úr! A szavannán nem élnek őzek...
-Persze, hogy nem élnek. Igen, persze, persze, tudom jól, hogy nem élnek... - csapta össze két tenyerét ez a bolondos, de mégis kedves ember. - Ó, Szent Máriám! Elkések a gyülekezetből! Holnap találkozunk, Jordan!
-Jasper vagyok... - de a tanár már nem is volt a teremben, magára hagyva Jaspert, aki nézte még néhány másodpercig az ablaküveget, amint a nemrégiben rákezdő esőcseppek megkopogtatják azt hevesen, majd ő is távozott.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *Jordan esőkabátján is kopogott az eső. Kint valósággal szakadt, és néha-néha egy mennydörgés és egy kék-fehér villámcsapás is baljósan aggattatta magára a 'tomboló vihar' kifejezést.
A fiú csak sétált lehajtott fejjel, a betont nézve, hallgatva a külvilágot. Egy-két autó zaját, a haragos időjárást, emberek susmogását... egyébként az utca, amin sétált, csendes volt, csak futózajként hatolt át rajta egy rég nem látott barát üdvözlése, vagy egy öreg néni tudakolózása a szomszédja tegnapi ebédje felől.
Jordan szerette az esőt. El tudott merengeni, és most sem történt másképp. Csak ment, amerre az esőverte betonút vezette, és gondolkodott. Gondolkodott szinte mindenen, amin csak lehet. Eszébe jutottak általános iskolai évei, amikor ugyanúgy megverték, beszólogattak neki. Akkor tűrte. És most is... Eszébe jutott, mennyire fájt minden egyes rohadt alkalom, amikor megütötték, és a mai is ott égett az agyában. És az orrában... Ki lehet az a Stefan? Azután, miután titokzatosan felszívódott, egész nap nem is látták. Sem ő, sem Jasper, legalábbis nem számolt be róla. Vajon miért lépett le olyan hamar? Vajon miért segített a két fiún, amikor bajban voltak, ha utána nem várt hálát, és eltűnt? KI LEHET Ő?
Jordan észre sem vette, hogy gondolataiba meredve már letért a főút melletti járdáról, és egy földes, most kissé sáros ösvényen haladt, de nem érdekelte, mikor felpillantott, hogy egy temető felé veszi az irányt.
A temető két részre osztódott egy romos templom által: egyik fala felől egy ápolt temető nyílt, mécsesekkel, és virágokkal, egy szűk útról leágazva pedig egy gazokkal befedett régi temető. Jordan átlépett a kapun, mély levegőt véve, és először csak felületesen sétált a sírok között, a neveket olvasta, és azon gondolkodott, mi lehetett azoknak az embereknek az utolsó gondoltaik...
Jackson Borini, élt 67 évet...
Wayne Boyle, élt 44 évet...
Látott egy friss, virággal körberakott sírt is, amire csak ennyi volt vésve: Gilbert...
Teljes csend ült a Holtak Mezején, Jordan gondolatait is hallani lehetett volna, amiből éppen elég cikázott a fejében, de felrezzenve mind elillant hirtelen, mikor szipogás ütötte meg a fülét. Halk szipogás, és egy bokor takarásából jött. Jordan jobbra lépett pár lépést, hogy a bokor mögé lásson, és egy szőkésbarna hajú lányt fedezett fel, egy égő mécsesekkel teli, hamuszürke sírkővel szemben térdelni. A leány néha megremegett, és egyre hangosabban sírt. Jordan arra gondolt, hogy biztosan most, nemrégiben veszthette el valakijét a lány, és lehet, hogy senkije sincs, Jordan meg éppen társaságra vágyott...

A vizes, száraz leveleken direkt hangosan lépkedett, hogy a lány ne ijedjen meg az érkező Jordantől. Megfordult és a fiúra nézett.
Jordant szinte elbűvölte a látvány... ahogy a könnyek lehulltak a lány sima arcán, ahogy beragyogták gyönyörű, smaragd-sötétzöld szemét, ahogy hosszú, átfagyott ujjait egymásba fonva simította kicsit kócos haját, szinte kedve lett volna egyből, úgy ismeretlenül lehajolni hozzá, és átölelni. Ehelyett csak némán figyelte. Némán figyelték egymást. A néma csendet egy alacsonyan elröppenő varjú, és annak hangos károgása szüntette meg. Mindketten felnéztek a sötét madárra, ami pár másodpercig még egy helyben csapdosott ráérősen szárnyaival, majd eltávozott, és az esőfüggönyön át a semmibe foszlott.
,,Szia! Az én nevem Jordan..." - nem, ezt még nem mondtam ki, gondolta magában Jordan, miután mély levegőt vett a beszédhez, de nem jött ki hang a torkán. ,,Na, majd most!"
-Szia! Jo.. Jordan va.. vagyok!
-Lizzie! - majdnem elcsuklott a lány hangja, úgyhogy elfordult, és újra a sírkőre pislogott, kipréselve könnyeit.
-Lizzie... Gyönyörű név... - mondta Jordan elbűvölve.
-Miért jöttél ide? - váltott témát, és hangnemet is a lány, köszönet nélkül.
-Tudom, milyen egyedül lenni... Én is magányos vagyok.
-Honnan veszed, hogy én..?
-Onnan, hogy csak te gyújtottál mécseseket. Csak te hoztál virágot.
-Ő volt a mindenem... -szólalt meg némi habozás után. - Nem törődtem vele eleget, nem, nem, én rontottam el, nem ő... - úgy tűnt az előbb, hogy kicsit megnyugszik, de újra sírásban tört ki, az égbolthoz hasonló síráshoz, vadul zokogott, úgy folytatta. - Én vagyok a hibás. Aznap... amikor beült az autóba, veszekedtem vele.. Semmiségen. Azon, hogy nem kellene mindig dolgoznia. De már.. már megbántam. Hiányzik, hogy ahogy kattog a laptopja billentyűzetével, ahogy hozzám bújik éjjel, ahogy melegít és ahogy veszekszünk, az is hiányzik. Az elején, 3-4 éve, azt hittem, hogy soha nem lesz az enyém. De megszereztem, mert küzdöttem érte. Aztán nézd meg, felidegesítettem, és.. ezzel szinte elküldtem.. eldobtam magamtól.
-Nem.. nem a te hibád - Jordan meghatódott, és nem takargatta a bal szeméből kicsorgó könnycseppet.
-De! Miattam ment el, elküldtem, de nem tudom elengedni. Még mindig itt él bennem, a szép szeme, a cuki hangja. Még mindig úgy érzem, mintha velem lenne, de nincsen... Hiszen itt van, itt fekszik, és már nem lélegzik, nem beszél hozzám, nem ölel át... - mutatott a sírra Lizzie.
Jordan közelebb lépett. Lizzie haja csupa víz volt, minden mécses lángja fedetten hajladozott, dühösen lóbálta magát ide-oda a szélben, ami egyre csak tombolt, és erősödött. A fiú a követ is pontosabban megvizsgálta: Christian Mandel, élt 15 évet.
-Német?
-Amikor még én is ott laktam... akkor ismerkedtem meg vele. 12 éves voltam, Te Jó Isten! A fejembe vettem, hogy megszerzem, minden áron. Sokat szenvedtem miatta, sokat küzdöttem érte, de meglett!
-Ő még mindig szeret téged - mutatott Jordan a szürke felhők felé. - És figyel rád, Lizzie! Nem szeretné, ha bánkódnál miatta, hiszen az a múlté. Még mindig szeret, és ezért akar neked jót. Neked jó, ha sírsz? - elcsuklott Jordan hangja is...
-Ilyenkor jó! - Lizzie felállt, és kicsit megszédült a hirtelen mozdulattól, majdnem visszaesett a földre. Jordan kapta el, és vállánál fogva teremtett stabil helyzetet a lánynak. Az egyszínű fekete melegítőnadrág térd részére rátapadt a sár. Lizzie összehúzta szemöldökét, megtörölte csodaszép szemét, és kezét teljesen pulcsija ujjába dugva átölelte Jordant, s miközben a fiúban megfagyott a vér, tűzvörös arccal hallgatta, hogy a lány azt súgja: 'Köszönöm!'

De már az a bújócskát játszó napocska is eltűnt, nemcsak szégyenlősködött előbújni a szürke felhők mögül, de az eső még mindig szakadt. Jordan teljesen elfelejtette, hogy miért jött. Lizzie szemébe nézett, majd tovább ölelték egymást. Mintha forgott volna a föld... Több perc eltelt, egymás karjaiban biztonságban érezték magukat: nem zavart senkit sem a sötét, a csillagok ,,üdvözletére" sem szóltak semmit, szakadhatott rájuk az eső, csak egymás karjai léteztek, valami menedék, amik között gondolkodni lehet... Lizzie egy kicsit megnyugodhatott. Már értette, hogy nem az Ő hibájából halt meg Christian, hanem az miatt a részeg sofőr miatt, aki belé hajtott. Jordan pedig, miután kissé zavarban érezte magát, hogy ezt egy ,,újdonsült özveggyel" egy temetőben, de elkérte Lizzie telefonszámát, és engedélyt kért, hogy hazakísérhesse, akkor azt érezte, hogy nincsen egyedül. Lehet, hogy egyedül volt, de legalább az ellenkezőjét érezte, egyetlen egy idegen, újonnan megismert leányzó miatt.

Kisétáltak a temető kapuján. A sáros ösvény ugyanolyan nyugodtnak látszott, mint amikor Jordan egymagában sétált céltalanul, de most már megérte rajta átmenni... Szorosan egymás mellett gyalogoltak, egyenlőre egy szót sem szóltak, de Lizzie megtörte a csendet, talán a rendes, eredeti beszédhangjával, amit nem fojtogat a sírás:
-Jaaj, fázom!
Jordan nyelvére reflexből ráugrott a ,,Majd odaadom a pulóveremet...!" mondat, mikor velőtrázó sikoly rázta meg a fülüket. Egy nő fájdalmas, segélykérő sikolya...

---...TO BE CONTINUED...---