10. Rész - Javíer

-Sasha, tessék, igyál! Ki vagy száradva! Nem bírod ezt az utat!
-Az utat bírom, de...
-El ne kezdd megint!
-Mit?
-Mindegy...

Gondolkodtam, hogyan tekintsek erre a nőre. Sasha Morgan. Olyan neve van, amit ha kimondok, belerezdül minden porcikám. Valami megfogalmazhatatlan indok miatt. Sasha Morgan... Az a név, mely egyszer már vésve volt egy magas, szürke sírkőre. Melyről mindenki azt hitte, hogy a múlté, hogy eltemették, és csak pár pengevonás jelzi a hatalmas kőtömbben. Egy név, mely egy boszorkányhoz tartozik. A világ egyik legnagyobb boszorkányához...

A nevem Sanchez Javier-Valencia. Tudom, nem tartozik a legegyedibb nevek közé, de hát, köszönöm az apámnak. Apropó, ez az ő története. Az ő története, illetve, részben az enyém is...

Még 1957-et írtunk, a leendő édesanyám találkozott egy csapossal, aki munkaidejében csak annyit ivott, hogy éppen ne unatkozzon forgalom mentes kocsmájában. Akkoriban minden más volt. A vámpírok, mármint azok, akik hatalomra vágytak, szabadon bóklászhattak, rabolhattak, fosztogattak, és öltek. Vadásztak. A legártatlanabb emberben is egy prédát láttak, egy trófeát, akinek forró véréből lakmározhatnak. Nos, anyám betévedt a Poros Polcok Italozóba *hmm, találó név...*, majd odament a kiszolgáló, borostás, poharakat törölgető férfihez. Mondanom sem kell, nem kellett sokat várnia a rendelés felvételével.
-Hölgyem... Mivel szolgálhatok?
-Egy sör jól esne, Uram! És... ezüstben fizetnék!
A csapos csak biccentett, és kitöltötte a sört. Anyám egy húzásra kiitta a fél korsót, keserű arckifejezéssel a pultra helyezte, és túl kínos csend révén felszólalt:
-Gondolom, családi vállalkozás...
-Miből gondolja? - állt meg a munkájával, azaz a törölgetéssel a csapos.
-Senki mást nem látok itt. Ilyen forgalommal, ha nem az apjáé, vagy nagyapjáé lenne a hely, akkor nem hagyná meg. De a becsülete és a tisztelete miatt még mindig üzemelteti. Megpróbálja üzemeltetni...
-Igen, helyes eszmefuttatás. Jöhetne gyakrabban ide...
-Azért, mert jó beszélgetőpartner vagyok, vagy mert fizetek az áruért? - mindketten nevettek. A csapos válasz helyett újra törölgetésbe kezdett, és egy idő után ő szólalt meg.
-A nagyapám vámpírvadász volt. Az apámat nem ismertem. Vagyis, ismertem, de bár ne ismertem volna... Áruló fajta volt, a Falkába vándorolt, még akkor, amikor 9 vagy 10 éves voltam. A nagyszüleimnél nevelkedtem. Ott megismerkedhettem minden fortélyával az irtásnak. Tudtam, hogy a nyílpuskát milyen erősen kell felhúzni, tudtam, milyen mérget hol alkalmaznak, értettem a boszorkányokhoz is, és a legfontosabb, hogy 14 évesen megöltem életem első vámpírját. Tisztán emlékszem, éppen lakmározott az a százhét éves, őszes hajú emberke. A szomszédom volt, kicsit ismertem, de... nem gyanakodtam sosem, egészen addig, míg a nagyapám figyelmeztetett... A vámpírok akkoriban, mint most, hatalmas fenyegetést jelentettek. Akkor tartottak a következő világháborútól. De nem fegyveres katonák és lázadó emberek között. Neem, dehogy is! Vámpírok és Vámpírvadászok között!

A háború, háborúk ellenére anyám és apám egyre jobban összemelegedtek, majd lettem én... Anyámat a fényképeken kívül nemigen láthattam, hiszen belehalt a szülésbe. Apám nevelt egyedül 9 vagy 10 évig, de 2-3 hónapokra besegítettek neki a züllött alkalmi barátnői, csodáltam is, hogy 60-70 napon keresztül apám mi újat tud mutatni nekik az ágyban, hogy még mindig vele vannak...

De azért szerettem az öreget, egészen addig, míg nem az kezdte érdekelni, hogy ki is ő valójában, hanem az, hogy életben maradjon. A Falkának nevezett Vámpír-Szekta civileket toborzott, hogy együtt rohanják le a vámpírvadászat spanyol központját, az El Asesino-t. Az körülbelül egyenlő lenne a Vámpír Diktatúrával, és a Vámpírok örökös uralmával.

De megjelent egy nő, Sasha Morgan. Hosszú, nagyon hosszú szürkés haján egy vöröses-barna csík futott át, mély fekete szemeiből sugárzott az édes gyűlölet, a keserű humor, a furcsa kettősség, minden egyes érzés egy-egy szikrát jelentett. Magas hölgy, és már bájos hangja is varázslatra volt képes, még ha csak átvitt értelemben is. Konkrét varázslatra is képes volt, mivel Sasha Morgan a Boszorkányok ősrégi, s még annál is régibb csoportjába tartozott. Sasha Morgan a megváltást jelentette az egyre nehezebb és nehezebb sorsú Vámpírvadászok számára.

Legyőzte a Vámpírok nagy részét, akik nem nyugodtak bele a vereségbe. November utolsó napján, 30-án egy vörös hajú férfi elkábította Sashat, elvitte egy pincéhez, és egy-két társával lefejezte. Volt Sasha, nincs Sasha.

A nagyszüleim meghaltak, mikor 18 éves lehettem. Még saját lakásom nem volt, sem munkám, de megörököltem az ő hatalmas parasztházukat, és dolgozhattam a földjeiken. Ismertek már sokan, és bizony, jót tett, hogy nem kellett vándorolnom, hanem ott helyben maradtam. Csak a Papi és a Mami hiányzott. A képek ugyanúgy álltak, a bútorokat sem mozdítottam el, és könnyes szemmel, de mosolyogva gondoltam mindig vissza rájuk.

Istenverte nagy vihar tombolt az egész városon át már negyedik vagy harmadik napja, mikor kopogtattak az ajtómon. Éppen könyvet olvastam, a Boszorkánycsapda című török könyvet, valami AlBahha Hanab Habib írta. Ó, Istenem, már az író neve megért egy imát!

Kikeltem a szürke bársonnyal borított fotelból, fázva, és gondolkodás nélkül ajtót nyitottam. Egy karikás szemű, beesett arcú, züllött, pocakos, ősz hajú emberke esett át a küszöbön, csurom vizes ruhákkal, és ahogy dőlt a padlóra, elkapta a lábaimat. Megijedtem, először azt hittem, hogy Vámpír, de aztán kiderült, hogy nem az. Az is kiderült, hogy ki is ő valójában, amikor megszárítottam, és leültettem a fotelbe, ahol előbb még én ültem és olvastam: az apám volt. Több, mint tíz év után újra megkeresett. Nem tudtam, sírjak vagy nevessek? Valami italt kerestek, de kizárólag vizet volt hajlandó elfogadni, s miközben azt szürcsölte, lassú, óvatos kortyokkal itta, így szólt rekedtes, megviselt, fáradt és bús hangján:
-Tudom, hogy nem kéne, és tudom, hogy... nem érdemlem meg, hogy nem szolgáltam rá, de szükségem van a segítségedre, Fiam! Nagyon fontos!
Leültem vele szembe egy faszékre, aminek már egyszer hiányzott egy lába, mikor a nagyapám széklábbal vert szét egy női Vámpírt, és a mosókútba dobta a tetemét, de végül vissza lett csavarozva. Nagyszüleim mindig törődtek az értékek megtartásával, és ápolásával. Szerették az ilyeneket, az egzotikus régiségeket, a különböző huncutságokat a múlt vagy az azelőtt évszázadból. Na, mindegy is...
-Nos, miről lenne szó? - kérdeztem kissé előre hajolva, összekulcsolt kezekkel.
-Hal..hallottál már a Viasznátháról?
-Elég... elég súlyos kór, azt hiszem. De...
-Elkaptam. Igen, elkaptam. Tudom, hogy ez most nem visel meg, de basszus, én élni szeretnék. Nem akarok belepusztulni egy ilyen betegségbe.
-Egy ilyen betegségbe? Akkor mit akarsz, apa? Vámpíráldozat lenni? - meglepett, furcsa volt így sok-sok év után apának hívni. - Ja, bocs, attól nem kell tartanunk, hiszen besúgó lettél...
-Már nem vagyok az.
-MÁR NEM VAGY AZ?! - meglepődtem. Még jobban...
-Ki kellett lépnem. Elfajultak a belső ügyek, mindenki belső, családi átvizsgálást akart, aztán nem lett volna jó vége, ha kiderül, hogy az őseim hírhedt Vámpírvadászok voltak.Inkább azt mondtam, hogy a családomat megtámadták a Vadászok Ausztriában, és lelépek. De nem Ausztriába kell mennünk. Amerika a cél. Egyedül... egyedül ide is alig tudtam eljönni, nem hogy Amerikába. Erre kell a Te segítséged!

Igen, így ismerkedtem meg egy várossal Amerikában, aminek az a neve, hogy Mystic Falls. Kiderült, hogy ott találhatunk egyedül gyógyszert apám Viasznáthájára. De ketten, két Vámpírvadász nem fog semmihez kezdeni, ide komolyabb erők, komolyabb tudás kell. Fellapoztam szépen a Boszorkánycsapdát, nem érdekelt, hogy éppen hol tartottam, de egy feljegyzést kerestem benne, és...
-Áhh, meg is van! - rendesen különlegesnek éreztem magam, amiért megtaláltam egy kis fejezetet tartalomjegyzék nélkül egy több, mint hétszáz oldalas könyvben. - Nos... A Boszorkányélesztés igéje:

Despertarse!

Ennyi? Egy szó? - az apró betűs részt is átvizsgáltam. - Egy szál vérrózsa.

Egyedül mentem el Sasha Morgan sírjához. Letérdeltem, és csak a célra gondolva kimondtam a varázsigét háromszor, miközben a vérrózsa szirmait letépkedtem, és a saras földbe nyomkodtam.
-Despertarse! Despertarse! Despertarse, Corazón Muerto! - szélvihar támadt. Kék és szürke fényfoltok villantak meg, repítették körbe-körbe a rózsaszirmokat a sír körül, és emberi alakot formáltak. Hirtelen melegem lett, de nem volt időm még levegőt venni se, mert csontok törtek fel a felszínre, amik egyesültek a szirmokkal, pár ezredmásodperc múlva meg már előttem állt Sasha Morgan, egy hús-vér Boszorkány, aki már egyszer meghalt. És én feltámasztottam...
-Hívtál.. És... Köszönöm szavad, hogy eljöttél, s gyógyítottál. Nem gondoltam volna.
-Sasha! A segítségére van szükségem! - mondtam, most már kissé félénken.
-Tegezz, kérlek! Nem hiszem, hogy olyan sok év korkülönbség lenne köztünk. - s huncutul rám mosolygott. Tényleg, nem nagyon voltam képben. Hány évesen halt meg, és hány év telt el pontosan azóta? Nem tudom, se most nem is foglalkoztam vele. Felvázoltam a problémát. Felvázoltam mindent, ami a helyzethez tartozott. Másnap hajnalban el is indulhattunk. Hosszú út, cseszett hosszú úz állt előttünk. Erdőkön át gyaloglás, stoppolás, persze óvatosan, csak magányos sofőröket stoppoltunk, vigyázva, hogy nehogy Vámpírba botoljunk, s ha véletlen még is, akkor el tudjunk intézni. Apám csak egyre rosszabbul lett. És úgy tűnt néha-néha, hogy mi sem bírjuk ki az utat, mely tele volt veszélyekkel, és fárasztó dolgokkal.

-Sasha, tessék, igyál! Ki vagy száradva! Nem bírod ezt az utat!
-Az utat bírom, de...
-El ne kezdd megint!
-Mit?
-Mindegy...

S megláttuk a táblát.
Mystic Falls...
Talán megváltás..
Talán sírhely lesz...
Majd kiderül...
S lehet, hogy áldozatot követel.


---...TO BE CONTINUED...---