15. Rész - Tombolva

 Denilson izgalommal és adrenalinnal átfűtve állította le a motort, és szállt ki a kocsijából, maga után becsapva az ajtót. Körbenézett az utcán, de minden ház nyugodtan állt, csöndesen, ahogyan az átlagos családdal együtt töltött estéken szokott lenni. Az ajtóhoz sétált, miközben pisztolytokjához nyúlkált, de fejéhez kapott, mikor észrevette, hogy az irodában felejtette a pisztolyát.
 - A Chudába! - káromkodott egy nagyot, miközben berúgta a tölgyfaajtót, és belépett.
Az előszobában teljes homály, és csend fogadta. Bátornak kell lennie - gondolta, így tovább ment, és a lépcső felé indult, de motoszkálást hallott a lépcsőtől jobbra lévő konyhából. 90 fokos fordulatot vett, hogy bepillantson, és örömteli sóhajjal nyugtázta, hogy a konyhában ég a lámpa, így nem kell félnie a sötétben.
 Denilson egyébként 2 hete, advent második vasárnapjának környékén kapott újra engedélyt a munkához, addig emelt számban kellett szednie az antidepresszánsokat, és néha-néha altatókat is, mikor erős és kegyetlen rémálmok gyötörték.
 De mostmár jobb lett az állapota, és jelen esetben nem foglalkozhatott az álmaival, hiszen az már mind a múlté régóta. A konyha hófehéren csempézett falaihoz és a padlóhoz tökéletesen illett a rozsdabarna asztal, mely legalább 3-4 vagy öt székkel volt körberakva, kicsit világosabb árnyalatú barna színbe öntve. De Denilsonnak feltűnt valami: az egyik szék felborult. Lassan közelebb lépkedett, és észrevette, hogy egy kislány sír az asztal alatt, félve.
 - Mi a baj? - suttogta Denilson. A probléma eredeti okát nem tudta, de az hamar leesett neki, hogy nagy a veszély. Ráadásul még pisztolya sincs most nála jelenleg... Megfordult a fejében, hogy erősítést hív, de aztán belegondolt: ha egyedül megoldja ezt a nagy ügyet, akkor mindenki tisztelni és becsülni fogja a nyomozók, rendőrök és seriffek körében, és az egész városban.
 A kislány nem felelt Denilson kérdésére, csak a testes seriff bácsi szemeibe nézett, és szüntelenül zokogott. Denilson mélyet sóhajtott, és még mielőtt a lépcső felé rohant volna, már amilyen nagy rohanásra képes lett volna, megfogta a felborult széket, és egy erőteljes mozdulattal letörte az egyik lábát. A faszéklábat szorongatva lépett fel az első lépcsőfokra, majd a másodikra, majd  a harmadikra, és így tovább, míg fel nem ért.
 Odafent három szoba tárult elé. Az egyik a fürdőszoba, a másik a fenti háló, a harmadik pedig...
Be volt csuka. A harmadik ajtó be volt csukva, de Denilson még a félhomályban is látta, hogy durva karcolások és egy lyuk is tátongott rajta.
 - A csudába... A csudába, a csudába! - suttogta hevesen, és egy gyors mozdulattal, habozás nélkül belökte az ajtót.
Amire bent figyelmes lett, az hihetetlenül meglepte: egy asszony, a véres köntösében, és REMÉLHETŐLEG csak eszméletlen állapotban hevert az ágy mellett, széttárt karokkal, és merev lábakkal, de még mélyen lehunyt szemei mögül is sugárzott a félelem, a rettenet. Denilsont tovább érte a megdöbbenések sora: az ablak tárva-nyitva állt, és süvített befelé a jeges szél, és a hó. A seriff még libabőrös is lett, de észrevett még valakit, aki miatt nem volt szabad a libabőrre és a szoba meg az udvar hőmérsékletére: egy férfit.
 'Valószínűleg a véres nő élettársa, és lehet, hogy a kislány apja is' - gondolta Denilson. Odahajolt hozzá, hogy ellenőrizze, a férfi életben van-e, de az egy biztos életjelet mutatott Denilson reménykedéseinek beigazolására: megmoccant. Fejét lágyan jobb válláról a balra döntötte, és mélyen Denilson lélektükreibe bámult ragyogó kék szemeivel. A férfi vékony arccsontozata ugyanolyan hidegséget tükrözött, mint sápadt bőre, és csak néhány másodperc telt el, míg felállt, a seriff mégis évtizedeknek, és évszázadoknak érezte a mozdulatlan némaságban eltöltött időt.
 Denilsonnak egyszer csak beugrott valami...
Az a bizonyos éjszaka. Mikor megállt az autóval, és... innentől minden homályos. Minden, a ragyogó szemeket leszámítva, és az erős fájdalmat, ami szétáramlott a seriff egész testében: a lábaiban, karjaiban, fejében, törzsében, és még a nyakában is...
 - Christian vagyok - szólalt meg egyszer csak a lehető leghiggadtabban a hirtelen felhuppant férfi. Srác, inkább... Denilson hevesen, nagyon-nagyon hevesen verő szívvel eszmélt rá, hogy alig 20-25 éves a gyorsan meggyógyult emberke, és részben örült, hogy annak legalább nem esett bántódása és jól van, de nagyobb részben félt... Rettegett, viszont képtelen lett volna leírni és elmondani, hogy ennek mi az oka, hogy mitől reszket...
 Remegő lábakkal hátrál, és csak ennyit tudott kinyögni:
 - Ö-ö-örülük...! Ma-ma-maradj itt, kérlek! - és Denilson lesietett, hihetetlen nagy sebességgel szedte a lépcsőfokokat, hogy leérjen a kislányhoz.
 - Hé, kislány! A bátyád jól van, értesítem viszont a mentőket, mert... - már a konyha küszöbénél elkezdte mondandóját, és mikor beért a helyiségbe, meglátta a kislányt, ahogy még mindig az asztal alatt kuporog, és félve, könnyezve, verejtéktől és könnytől nedves arccal. Denilson kissé lehiggadt, ez a hangján is hallatszott, viszont A kislány remegő hanggal meg szólalt meg:
 - Csak anyával élek... Nekem... nekem nincs is bátyám!
 - De hát... - dadogta méltatlankodva Denilson, a kőkemény, szikla és bivalyerős seriff.
 - Nincsen bátyám... - ismételte meg a kislány, és kitágult, kiguvadt, kidülledt szemekkel nézett Denilson mögé...
 - Nincs ám! - helyeselt ugyanaz a nyugodt hang a seriff mögül, aki előbb még odafent bemutatkozott, miután feltápászkodott magához térve.
 - Te Jó Isten! Mi a csuda folyik itt? - kérdezte inkább magától Denilson, mint a szoba másik két tagjától. Választ természetesen nemigen kapott, csak a számára idegen, bizonyos Christian nevetése csendült fel a kislány szüntelen zokogása mellé. - Jaj, neeeee... - kapott Denilson a fejéhez, mikor eszébe jutott, hogy elhagyta a széklábat, amit egyedüli fegyvereként szolgált.
 A seriffnek azonnal kellett cselekednie. Mély levegőt vett, és hátralendített e könyökét. Az volt a célja, hogy Christiant könyököli majd gyomron, de a fiú rendkívüli reflexszel elkapta a néger férfi kezét, és vissza-támadólag megfejelte. Denilson ettől előrébb borult, és pont a megrémült kislány szemeibe kellett néznie, aki hátrébb csúszott az asztal mögött. Denilsont újabb csapás érte: egy rúgás a fenekére, amitől úgy előre hanyatlott, hogy megfogta bokáit, úgy támaszkodott meg, hogy ne essen el. A következő csapás előtt még ennyit tudott ordítani a kislány felé:
 - Rohanj! Menekülj kifelé! - a kislány némi habozással engedelmeskedett. Szedte a lábait, csak úgy rohant, a havas úton majdnem elcsúszott, de nem érdekelte. Inkább elesik, és botladozik, minthogy tovább kelljen bámulnia azt a szörnyűséget, ami a házában történik, ahol élt. Az anyja állapotáról sem tudott semmit, és körülbelül halálfélelme volt.
 Nagyjából húsz-negyven méterre lehetett csak a háztól, mikor valami nagy, szőrös valamibe botlott, amely éppen a szemébe zúduló hófüggönyön át pásztázta a Telihold sárgás és fehéres, teljes ragyogását az alig látszódó, pontnyi csillagokkal körbevéve. Az utcalámpák is ugyanolyan szelíden ragyogtak, mint az Égitest, de az nem zavarta a valamit...
Azt a valamit, aki nemrég még a Jasper nevet viselte, és teljes mértékben ember volt... De most már nem. Most nem. Jelenleg nem...
 A kislányban megfagyott a vér. Teljesen megdermedve, jegesen fázott egy szál köntösben a hóban, a kőkemény téli ítéletidőben, és még jobban átjárta a gyilkos, halált sugalló félelem, mikor a szőrös lény a szemeibe nézett. Kegyetlen, vérvörös szemek... Eszébe jutott anyja sikolya. Eszébe jutott minden, ami valaha akár kisebb, vagy akár nagyobb félelmet okozott neki.
 Jasper, pontosabban, aki előbb Jasper volt, mostmár csak egy Vérfarkas, mélyeket lélegzett. Kissé hangosan felüvöltött, aztán...
Hirtelen megindult a kislány lakóhelye felé. Gyorsan mozgott, sebesen szelte az éjjeli levegőt, mígnem elérkezett az említett házig. Látta, de nem fogta fel ép ésszel, nem Jasper agyával gondolkodott. Csak egy szörny agyával, aki odabent, a ház konyhájában verekedést lát:
Denilson éppen megpróbálta fejbekólintani mosolygó támadóját egy vázával, de a gyönyörűen mázolt tárgy Christian feje helyett a felborult asztal sarkán törött millió apró darabkára. Christian elvetődött, és gyorsan hasba rúgta a seriffet. A fiatal srác tudta, hogy bármikor és bárhogyan megölhetné ellenfelét, de játszott vele, ügyet sem vetve a küszöbön lihegő Vérfarkasra.
Jasper néhány percig habozott, de végül a két verekedő ember közé vetette magát, és erőteljes csapást mért Christian-re. A fiú menten elvesztette eszméletét, Jasper pedig szorosan megfogta a vállait, és rövid idő múlva ellökte, elhajította az eszméletlen testet, kifelé az ajtón. Denilson méltatlankodott, remegve, tátott szájjal csodálkozott az eseten, majd rövid idő múlva kirohant, és autójával elhagyta a helyszínt, amennyire csak tudta, olyan gyorsan...
A Vérfarkas pedig nem vette észre, hogy a seriff távozott, így hát egyedül maradt a teremben, de nem sokáig. 1-2 perc múlva már senki sem tartózkodott a konyhában. 1-2 óra múlva viszont már arra villogtak a szirénák, a legtöbb szomszéd a háza előtt, és az említett ház előtt tétovázott, és várt a helyszínelők, rendőrök kérdéseire...

* * * * *

 - Jordan, minden okés? Szóljak valakinek? - rázta meg Lizzie erőteljesen barátja vállát. Az nem felelt rá, csak jobbra-balra döntögette fejét. Látszólag Norán kívül senki más nem figyelt rájuk, de egyszer csak ott termett Stefan, és Javíer, utóbbi kezében egy pohár víz.
 - Ezt idd meg! Semmi baj nem lesz... - kezdte megnyugtató hangján Javíer, de Jordan fejfájása csak nem akart múlni. - Merre van a tesód? - kérdezte a spanyol.
 - Ne...Nem, nem tudom - felelte elhaló hangon Jordan, és az üvegpohár után nyúlt, de még mielőtt szájához emelte volna, hihetetlen erős fejfájdalom kezdte gyötörni, végig a halántékán, a homlokán, és a tarkóján. Kiejtette kezéből a poharat, ami a földre érve apró darabkákra törött, és üvegszilánkok meg víz borította a padlószőnyeg kis részét.
A legtöbben Stefanra néztek, aki csóválta a fejét.
 - Én nem tudom, mi a baja. Nem tudom, mi történhetett - szólalt meg nyugodt hangon, kezeit maga előtt tartva, majd ökölbe szorította tenyerét és ujjait, és hozzátette. - De azt javaslom, keressük meg Jaspert, minél gyorsabban! - nézett szét a társaságon, akik már egytől egyig, mindannyian rémült arccal bámultak a fájdalomtól ordítozó, és vergődő Jordanra: Lizzie, Nora, Javíer, Sasha, és még jópáran...
Nem múlt a fejfájás, ahogyan a vad havazás sem. 16.39